Magyarország nyomorország

Sokat kritizáltam már hazánkat ebben a blogban, és még fogom is, de persze szó sincs arról, hogy csak mi vágjuk magunk alatt a fát. Vidítsuk fel szívünket a ténnyel: nem egyedül vacogunk az önsorsrontás hideg erdejében, sőt népes társaságban vagyunk.

Lazításképp fogok írni néha ezekről az országokról is, első választásom Görögországra esik. Azért rá, mert egy gyönyörű, csodálatos adottságokkal bíró ország: meseszép tengerpartjainak és antik örökségének köszönhetően óriási bevételeik vannak a turizmusból. Szintén a tengernek köszönhetően nagyot kaszálnak a tengeri kereskedelemből, a hajógyártásból, és a halászatból.

Múltjuk a miénkéhez hasonlóan fájdalmas és zavaros, ám jó ideje stabil a politikai helyzetük. 1952 óta a NATO tagjai, 1974 óta köztársaság az államformájuk, és 1981 óta az EU-nak is a tagjai, rengeteg pénzt kaptak a közös kasszából, 2001 óta pedig euróval fizetnek.

Egy szó, mint száz, minden adottságuk és lehetőségük megvolt rá, hogy összehozzanak egy príma kis országot, biztos gyarapodással, skandináv jóléttel, amit a vikingeknél is sokkal jobban élvezhettek volna meleg tengerpartjukon, kezükben egy nagy pohár édes ouzoval.

És most mégis ott tartanak, ahol.

Röviden: Elrontották. Nagyon.

Hosszabban: Hamisított adatok, eltitkolt költségvetési hiány és adósság, államcsőd közeli helyzet. Hagyományosan rossz a gazdaságpolitikájuk, de most alulmúlták önmagukat. Övék az a dicsőség is, hogy története során először sikerült az eurót megrengetniük. Már európai Lehmann Brothersként is emlegetik, utalva rá, hogy Amerikából induló válság első lépcsője a Lehmann Brothers bedőlése volt.

Az érdekes rész még csak most jön. A fentiek miatt természetesen a görögök most kénytelenek megszorításokat bevezetni. És mi erre a válasz? Hatalmas tiltakozás. Két millió (!) ember tüntetett az elmúlt napokban, az egész ország lebénult. Sztrájkok, megmozdulások, tiltakozások, minden.

Lássuk, miket mondanak a tüntetők:

• Fizessenek a gazdagok (naná)
• Fizessenek azok, akik elrontották (zsebből, gondolom)
• Az emberek és az övéik többet érnek, mint a piacok és a profit (ez így is van, és?)
• Sztrájkolnak a spekulánsok ellen is (nyilván ők a hibásak)
• Mi adtuk a világnak és Európának a demokráciát (meg az olimpiát), ideje lenne valami támogatás cserébe. (??)

Utóbbi igazi görög specialitás, de többségük nekünk, magyaroknak is ismerősen csengenek. Az önkritika és felelősség-vállalás láthatóan nem csak nekünk nem megy. Csak azért hozom szóba, mert tikos reményem, hogy ha másoknál látjuk ugyanazt a hülyeséget, amit önmagunknál, akkor érintettség híján, messziről nézve hasonló jelenségekre, talán objektívebben tudjuk megítélni.

A történelmi igazságérzet talán a legviccesebb, több ezer évvel ezelőtti események alapján nem szokás, és talán valóban nem is lenne jogos elhibázott gazdaságpolitikát folytató országhoz hozzávágni pár milliárd eurót, vagy nem is tudom, hogy mit akarnak történelmi jóváírás címén. Egyébként ők is hálásak lehetnének pl. a náci megszállás alóli felszabadításért.

Az athéni demokrácia pedig, bár akkoriban kétségtelenül nagy újítás volt, kb. annyira hasonlít a mai demokráciákra, mint egy ókori szekér egy mai autóhoz. Abba belefért a rabszolgatartás is, szavazati joga pedig csak a helyi születésű férfiaknak volt. A parlament intézményét sem ők találták fel, az izlandi innováció, 930-as dátummal. Ilyen alapon mi is mondhatnánk, hogy mi adtuk a világnak a számítógépet, noha a mai gépek már sokadik generációsak.

De ne legyünk igazságtalanok a hellénekkel. A felmérések szerint, a görögök szűk 2/3-a belátja a megszorítások szükségességét, még a megmozdulások szervezőinek és résztvevőinek egy része is. Persze azért keményen tüntetnek, mit sem törődve az ebből fakadó közvetlen és közvetett gazdasági-politikai károkkal.

Ne álljunk meg a dühös nép egyszerű fiainak hangánál, már csak azért sem, mert miniszterelnök-helyettesük, Theodoros Pangalos, még sokkal jobbakat mond, mint a tüntetéseken kiabálók. Ilyeneket:

• Az olaszok még nagyobbat csaltak a pénzügyi mutatóikkal (ez mondjuk igaz, csak mire érv?),
• Az EU mai vezetése béna, kis kaliberű politikusok vezetik, ezét is süllyedt gazdasági válságba az EU (ez hol érinti a görögök saját sokkal nagyobb hülyeségeit?),
• Továbbá: "Németország pedig a náci megszállás alatt lerombolta a görög gazdaságot: elvitték a jegybank aranytartalékát és pénzügyi tartalékait is, amit soha nem adtak vissza". (Ez is bölcs dolog, régi sérelmeket emlegetni, pláne azoknak, akitől segítséget várnak, miközben ennek sincs semmi köze a mostani válságukhoz)

Hát így.

Sokat lehetne még írni róluk. Például az irtózatosan elrontott, kontraproduktív felsőoktatási rendszerükről (se tandíj, se verseny, se teljesítmény-mérés, az oktatás szinte alanyi jog, mert az jár mindenkinek), melynek köszönhetően egyetemeik lepusztultak és harmatgyengék, ezért a középosztálybeliek külföldre küldik, sőt, menekítik gyermekeiket, inkább vállalva a drága angol és amerikai egyetemek tandíjait, és a kint lét költségeit (sokuk kinn is marad). Lehetne írni a társadalmat elöntő erőszakról, lehetne írni a hatalmas kivándorlásról (a második legnagyobb görög város Melbourne), és lehetne írni a minket, magyarokat is lepipáló, a GDP 30%-át kitevő, mindent szétrágó és csírájában eltipró korrupcióról, és még sok egyébről is. Most ennyi fért ebbe a posztba, a balkáni és mediterrán mentalitás metszéspontján fekvő görög testvéreink háza táján így mennek a dolgok mostanság.

Mindezt nem azért írtam le, hogy kicikizzem a helléneket, semmi bajom velük, és pláne magyarként nem nagyon van mire föl. Ami érdekes, az a számunkra levonható tanulság. Hogy a kiváló adottságok mellett is mennyire el lehet szúrni, hogy a kedvező körülmények sem számítanak. Hogy mennyire magukon, csakis saját magukon múlt. Görögország bizonyítja azt is, hogy önmagában politikai és gazdasági rendszerek, a parlamentáris demokrácia és a kapitalizmus, nem garancia semmire. Ezeket is lehet jól csinálni, és lehet elrontani is.

A választók manipulálásával. Erről szól a politikia, és az nyer, aki hatékonyabb.

A maniplulálás nem más, mint a hazugság művészete. Egyáltalán nem könnyű mesterség, ellenkezőleg, nagyon nehéz. A választó bizalmatlan, gyanakvó, a konkurens pártok folyamatosan megcáfolnak vagy rádígérnek, kemény harc ez.

A hazugság legfőbb mércéje a hitelesség. Ügyes hazugság = hihető hazugság.

Mitől leszel hiteles? Tuti recept nincs, ha lenne egy hülye is megcsinálná. De fontos szempontok vannak. Példáúul: ne hazudj túl sokat, ne hazudj túl nagyot. Egyszerűen nem hiszik el. Ez többet árt, mint használ. De túl keveset se. Az ugyan hihető, de érdektelen, hasztalan, ráadásul nagyon nehéz később korrigálni, ráígérni, mert akkor megkérdik, mi változott? Egy hazugság egy dobás, itt nincs több életed mint a számítógépes játékokban.

Tehát se túl sokat, se túl keveset. Pont a kellő arányt kell eltalálnod. Ez azért is nehéz, mert az optimális hazugság-szint egyáltalán nem állandó. Mozgó célpontra kell lőnöd. A választók sajnos változékonyak, inagatagok mint asszony a dalban, hol többet akarnak, hol mást. És tanulnak korábbi csalódásaikból, egyre bizalmatlanabbak. Egy trükköt csak egyszer vesznek be, és már akkor is gyanakodnak, ha az új trükköd csak kicsit is hasonlít egy korábbira. És egyre, egyre, egyre bizalmatlanabbak. Ezt sose felejtsd el.

Csak akkor lehetsz a hazugság virtuóza, ha teljesen rá tudsz hangolódni közönségre. Ha annyit és úgy, ott és akkor hazudsz, amikor és amennyit éppen kell. Ha ráérzel az optimális hazugság-szintre, ami még éppen hihető. Jól vigyázz, a tét nagy.

Az előadás minősége kulcsfontosságú. Tartsd észben: tartalom és forma összhangja. Egy jó hazugsághoz a jó előadás a beugró. Tökéletesen éld át a szereped, mindenkinek nyilvánvalóvá kell válnia, hogy magától értetődő természetességgel mondod amit mondasz. Hogy belülről fakad. Mélyről. Fel se merüljön senkiben, hogy esetleg nem vagy meggyőződve igazadról. Ha jól csinálod, nagy előnyre teszel szert, a többség már itt elbukik. A legkisebb zavar, a legkisebb elgyengülés, és kész, megtörik a manipuláció íve, oda a varázs, megbuktál.

Ha nagyot buksz, kiesel. Minden hiba végzetes lehet. Légy nagyon óvatos, de közben légy nagyon bátor is. A maximunomt kell nyújtanod, ennél kevesebbel labdába se rúghatsz.

Mindig koncentrálj a közönségedre. Előadóművész vagy, ne feledd. A közönség a partnered. Hol irányítsd, hol hagyd hogy irányítson. Ez egy dinamikus kapcsolat, egy társasjáték, egy keringő. Ha majd profi leszel, ki sem kell találnod, mit hazudj. Csak figyelned kell, és a közönség majd megsúgja mit hazudj. Hegyezd ki antennáid a vágyakra és reményekre. Jó fül, gyors reakcióidő, spontán, lezser előadás, és nyertél.

Nem csak jól kell hazudni, de jókor is. Amikor van rá érdeklődés, amikor fogékonyak rá. Érezd a ritmust. Ne felejtsd a választó figyelme nem végtelen, és azért a kicsiért is nagy a harc. Amikor megnyílik, nem tétovázol, azonnal hazudsz, mint a vízfolyás.

De nem csak egyszer ám. Egy hazugság nem hazugság. Hazudoznod folyamatosan kell, másképp nem is érdemes. Ismételj újra és újra, ez a hitelesség kulcsa. És nem csak a kampány alatt, akkor már rég elkéstél vele. Csak a leghülyébbek kezdenek a kampány alatt hazudni. A politika, csakúgy mint a hazugság: életmód. Vannak enyhébb szakaszok, és vannak keményebbek, de megállás nincs, pihenő nincs. A hazugságot ezért természetesen hosszútávra tervezd. Bele kell tanulnod a hazugság-menedzselésbe, a hazugság-flow-ba.

Nem kell megijedni, nem olyan nehéz az. Ha megvan benned a kellő affinitás, hamar belejössz, kiforrt módszerek állnak rendelkezésre.

Lássunk pár módszert:

Olyat hazudj, amit nem lehet sem ellenőrizni, sem számon kérni. Általánosságok, jövőbe vesző célok, absztrakt értékek megerősítése, ilyenek. Ez a legkönnyebb.

Ha egyértelmű, határozott beszédet várnak tőled, akkor mond, hogy egyértelműen és határozottan támogatod ezt és ezt a célt. Mindegy mit, csak határozottan.

Néha messzebb is el kell menni. Konkrétumok nélkül nem lehet örökké megúszni. Ez már veszélyesebb terep, mert ellenőrizhető és számon kérhető. Ha konkrétumot kell hazudnod, akkor hivatkozz tényekre, tapasztalatokra, szakértőkre. Ezek plusz pontot jelentenek a hitelességi versenyben, és ha lebuknál, van mire fogni. Azért ne legyen túl átlátszó, hogy a tény csak részleges tény, hogy a tapasztalat más körülmények között született, hogy a szakértő a te embered. Ha ezek kiderülnek, azok mínusz pontot jelentenek, versenyhátrányba kerülsz.

Akármit hazudsz, mindig legyen menekülő utad. Ez alapelv, e nélkül bele se kezdj. Véletlenül se ígérj konkrét eredményt konkrét dátumhoz kötve, no pláne saját felelősségre. Ez öngyilkosság, nem manipuláció. Sose égesd fel magad mögött a hidakat.
Menekülőút sokféle van, nem feltétlenül a megfogalmazással kell variálnod. A manipuláció csapatjáték, ha egy hazugság túl kockázatos, mondasd ki mással. Bízd egy parasztra. Aki el akarja hinni, el fogja hinni neki is. Aztán, ha beüt a baj, szimplán kirúgod. Sok győzelem útja vezetett már taktikai parasztáldozatokon keresztül. Nem tétel. Ha nagy a tét, bástyát is áldozhatsz, a lényeg, hogy a királyod megmaradjon, minden más alárendelt. Csak magadra figyelj, magadat óvd, senki és semmi más nem számít.


A terep nem könnyű. A legfőbb akadály ez a fránya demokrácia. Ez sokat nehezít. Nem elég, hogy a közönség bizalmatlan, de még másoknak is van joguk hazudni. Nem egyedül vagy a színpadon, kőkemény versenyfutásban kell részt venned. Ha lemaradsz, kimaradsz. És ez nem egy sima maraton. A pálya tele van gödrökkel és akadályokkal, banánhéjakkal, taposóaknákkal, füstbombákkal, szembeszéllel, versenytársaktól és a pályaszélről beszálló pofonokkal és rúgásokkal. Kész háborús font. Fair playről ne is álmodj, itt az nyer, akinek hamarabb sikerül felbuktatnia a másikat. Légy te a gyorsabb.

Gyakorolj sokat, ha kell a tükör előtt. Magadat is győzd meg, ha sikerül, a többieket már gyerekjáték lesz átverni. Légy fegyelmezett, légy okos, és bármikor tudj hazudni. Soha ne bízd el magad, soha ne lazíts, hazudj újra és újra. Ügyes vagy, menni fog, kitartás.
 

Rióban megy a szamba, Velencében az álarcosbál, a mi kis Mohácsunkon pedig most volt a Busó-járás utolsó napja. Ebből az alkalomból leírom, micsoda remek dolog ez, és egyben mekkora - egyelőre kihasználatlan - lehetőséget látok benne.

A busójárásban szerintem sokkal, de tényleg sokkal több van, mint amennyit kihasználunk belőle. Felnagyítva lehetne belőle egy igazi, nagy nemzeti fesztivál, buli. Tudom, nem magyar eredetű, na bumm, annyi baj legyen.

Egy kis délszláv eredetű népcsoport, a sokácok télűző népszokása ez, ők Mohácsig jutottak vándorlásaik során, így került hozzánk. Az országos, nemzeti ünneppé, nemzeti fesztivállá emelése a busójárásnak egyben azt is kifejezhetné, hogy mi magyarok mennyire szeretünk mások népeket a keblünkre ölelni, és mennyire megbecsüljük kisebbségeinket. Ez persze minimum kétséges, de az most mindegy, a sokácok nem fognak ellenkezni.

A busó-járás előnyei:
- hagyománya van, hiteles, mélyen gyökeredzik a folklórban
- vizuálisan egyszerűen tökéletes, egyedi, karakteres, egzotikus, stb.
- egyszerre nemzetközi (a tél elűzésének szertartását világszerte sokfelé űzik), egyszerre speciálisan magyar
- remek a koreográfiája (a busók csónakon érkeznek, felvonulnak, a végére össznépi tánc van este a nagy tűz körül, amin elégetik a tél koporsóját)
- kiválóan alkalmas közösségi élmény generálására (zene, tánc, vonulás, maskara, tűz, stb.)
 

Egy szó mint száz, szerintem országossá kéne tenni a rendezvényt, akár minden városban, és faluban, ahol van rá igény, meg lehetne tartani. Indulhatnának akár busó-álarc szépségversenyek is, és mehetnének a felvonulások (a kis busók vonulhatnának külön is, a szülők legnagyobb örömére), gurulhatnának az ördög-szekerek, este lehetne a telet jelképező koporsót elégetni, lehetne táncolni, vigadni, stb.

A Busó-járás előtérbe helyezése azért is lenne jó, mert ellenpontozná - jobb esetben marginalizálná - a Valentin napot, ami, legyünk őszinték, se nem magyar, se nem hagyomány, se nem tetszetős. Teljesen behappolta a biznisz, már csak arról szól, hogy minél több gagyit tudjanak rásózni a fiatalokra.

Persze ma már minden fesztivál és folklór esemény is részben átmegy kommerszbe, bazársorba, sör-virslibe, gagyiba, de hát ez van, ezzel sokat nem lehet kezdeni, a kereskedők azt kínálják, amire van kereslet. Az én ízlésemtől távol lenne, ha tűzijáték zárná le a busójárást, ha világító neonszarvú maszkok jelennének meg, stb., de hát az ilyesmik ellen sokat nem lehet tenni, meg különben is, mindenki úgy szórakozik ahogy akar.

Újításokat amúgy én is tudnék képzelni, a jelenlegi hagyományos népzenék mellett én el tudnék képzelni rockosabb, vagy akár hevy metálos körítést is, lenne egy hangulata este a téren a hatalmas tűz körül csupa busó maszkos-ruhás ahogy együtt ringana az AC/DC -re. Ad abszurdum a poén kedvéért ki lehetne próbálni busó-tangót vagy keringőt, ki tudja mi jön be alapon.

Egy idő után jelentős külföldi vendégsereget is hozna magával, bár részemről nem ez a cél, csak jelzem, kiváló országimázs-építő, meg turizmust fellendítő eszköz. Nyugati fesztiválokat lehet utánozni, de ebben sok távlat nincs, second-hand cuccokkal nem érdemes versenybe szállni, az eredeti mindig vonzóbb lesz. A busójárás viszont lehetne a mi first class termékünk, ami egzotikum is lenne, amiért ide jönnének külföldről is. Azt hiszem a Sziget fesztiválon kívül nincs másik nemzetközileg is jegyzett fesztiválunk. Nos, ebben megvan rá a potenciál. Csak ügyesen kéne csinálni.

Előző posztomban a felelősség-vállalás hiányáról írtam, bár az egyéni szinten helyhiány miatt nem írtam pl. az egzisztenciális felelőtlenségről (pl. hitelre fogyasztás), vagy a szintén gyenge lábakon álló, nem eléggé tudatosult egészségügyi felelősségünkről. Most megpróbálok megfogalmazni egy olyan elvet, ami az utóbbihoz kapcsolódik, és amelyet igazságosnak is érzek, illetve a felelősség-vállalás irányába terelné az embereket. Ez az elvet amúgy már sok helyen alkalmazzák, de bővíteni kéne az alkalmazás körét.

Az elv: az állam olyan mértékben legyen felelős az állampolgárért, amilyen mértékben az állampolgár felelős önmagáért.

Vagy másképpen: az egyén saját felelőtlenségének következményeit ne terhelhesse rá az államra.

Ezt az elvet kéne alkalmazni általánosan, a konkrét kifejtést az egészségügy területén mutatom be: Ha valaki rendszeresen dohányzik, akkor ezzel a tudomány mai, de még a tegnapi állása szerint is károsítja saját egészségét. Döntő szerepe van egyes légzőszervi, szív- és érrendszeri betegségek előidézésében és fenntartásában. Rákkeltő, káros az emésztőrendszerre, befolyásolja az anyagcsere-folyamatokat, a vitamin-háztartást, hormonok és enzimek működését, valamint befolyásolja a gyógyszerek hatékonyságát is.

Ezek közismert tények. Aki dohányzik, tud erről. Azaz kijelenthető: ezek az emberek a dohányzással tudatosan károsítják saját egészségségüket (hogy ne is beszéljük másokról, akik egészségét károsítja a passzív dohányzással). Tudom én, hogy nem ez a cél, ez csak káros mellékhatás, de attól még tény.

Nos, én azt gondolom, hogy aki nem viselkedik a saját egészségéért 100%-ig felelős módon, aki tudatosan károsítja saját szervezetét, az nem érdemli meg, hogy egyformán kezeljék azzal, aki felelősen viselkedik saját testi egészségével. Éppen ezért, aki olyan betegséggel kerül kórházba, amit dohányzás is okozhatott, akkor a kezelés költéségének egy részét, vagy egészét viselje maga a beteg.

Az állam ne vállaljon többet, mint amennyit maga a beteg vállal önmagáért.

Ezt konkrétan úgy képzelem, hogy természetesen mindenki kapja meg a lehető legjobb ellátást (most hagyjuk a magyar egészségügy általános állapotát és ellátó képességét, erről majd máskor), de akire részben vagy teljesen önhibájából kell költenie a magyar egészségügynek, az részben állja a kezelés költségét saját maga. Teljesen igazságos, arányos rendszert persze nem lehet létrehozni, ahhoz rengeteg tényezőt kéne még figyelembe venni, de ez nem jelenti azt, hogy ne próbáljunk legalább kicsit egy méltányosabb rendszer felé elmozdulni.

Jelenleg ugyanannyit fizet a Tb-be egy nem-dohányos, mint egy nikotin-függő, noha utóbbi, nyilván hajlamosabb a dohányzásból fakadó betegségekre. A dohányzás ne csak egészségügyi, hanem anyagi kockázat és felelősség legyen.

Hogy állapítható meg egy betegről, hogy dohányzik vagy sem? Nem vagyok orvos, csak netes nyomozásom eredményéről tudok beszámolni. Állítólag egy csepp vérből, a vizeletből vagy egy hajszálból rengeteg dolog kimutatható. Lehetne persze önbevallásra is támaszkodni, de valami azt súgja, ebben az esetben az amnézia is népbetegséggé válna. A legjobb lenne egy egyszerű gyors és olcsó teszt, mellyel mondjuk egy tízfokú skálán megállapítanák a dohányzás mértékét (0 = nem dohányzik), és annak megfelelően osztaná meg az állam a kezelési költséget a beteggel. Persze ezen a rendszeren lehetne variálni, pontosítani, ezt dolgozzák ki szakemberek, most csak az elvet írtam le.

Lássuk, hány embert érintene ez Magyarországon. A statisztikák szerint a felnőttek 34%-a, azaz kb. a harmada dohányzik napi rendszerességgel. A KSH 2002-es jelentése szerint: „Magyarországon 2,6 millió ember dohányzik, közülük 1,6 millió férfi és 1 millió nő."

Te dohányzol? Mi a véleményed erről?

Lássuk azt is, milyen hatása van a tömeges füstölésnek? A dohányosok 10-20%-a tüdőrákos lesz, és csak azért ilyen kevés, mert sokan meghalnak, mielőtt kialakulhatna a daganat, például érszűkületben vagy infarktusban, amiket jó eséllyel szintén a dohányzásnak köszönhetnek. Egy tanulmány szerint: "1990-2000 között az összhalálozás több mint 20%-a volt összefüggésbe hozható a dohányzással!".

KSH, 2002: "évente 28 ezer ember halála írható egyedül a dohányzás rovására. Ez körülbelül kétszer több mint ahányan alkoholizmus, kábítószer-fogyasztás, baleset, erőszakos halál, öngyilkosság és AIDS miatt összesen meghalnak. A magyar férfiak tüdőrák-halandósága a világon a legmagasabb."

Hm, szóval ebben világelsők vagyunk… Ezek iszonyú egy adatok, és népem önpusztító hajlamát is felfedik, de erről majd máskor. Az ember azt hinné, egy ilyen országban ahol a dohányzás népbetegség, folyamatos felvilágosító- és megelőző kampányok vannak, azt hinné, általános- és középiskolában egész féléveket szánnak rendszeres egészségügyi felvilágosító órák tartására, az állam folyamatosan nyomná a médiában a „Ne dohányozz!” reklámjait, stb. Persze nem. Talán ezeket is pótolni kéne. Ha másért nem, hát spórolásból, mivel a megelőzés sokkal olcsóbb a kezelésnél.

A dohányzós blokk végére egy kis valóság-horror, kis hazánkból: Egy ismerősöm bejár beteg rokonához a kórházba. Meséli, hogy a tüdőrákos betegek 90%-a még a kórházban is dohányzik. Van akinek kivették a fél tüdejét, levegőt venni, beszélni is alig tud, de azért még dohányzik. A cigit négy felé vágja, mert egyben nem bírja elszívni, abba belefulladna, de így negyedelve boldogul vele. Olyan is van, aki a nyakán vágott kis résen keresztül dohányzik. Rémes történetek, a nikotin-függőség gyakorlatilag drogfüggőség, de sajnos ez van.

Hosszabban most nem fejtem ki, de ugyanezt az elvet be kellene vezetni az alkohol- és drogfüggőség következtében kialakult betegségeknél is. (Az extrém sportokban amúgy már alkalmazzák ezt az elvet.) Aki egészségét kockáztatja, vállalja az anyagi felelősséget is. Persze nem arról van szó, hogy nincstelen, roncs drogfüggő embereken pénzt kéne bevasalni, aki nem tud fizetni, az is nyilván kapjon ellátást, ezt viselnie kell a költségvetésnek, szerencsétlen emberektől nem lehet megtagadni a kezelést. Ez emberiességi kérdés. De aki felépül, és tud pénzt keresni, azzal később el kell számolni.

Szintén alkalmazni kéne a szűrés kapcsán ezt az elvet. Aki nem jár tüdőszűrésre, és emiatt később veszik észre a betegségét, és emiatt többe kerül a kezelése, az vállalja a következményeket.

Ugyanezt gondolom azokról is, akik saját hibájukból szenvednek autóbalesetet. Autóbalesetnél ráadásul előfordulhat az is, hogy az ember a másik félnek is egészségkárosodást okoz. Nem látom be, hogy ha valaki, a gépjármű-biztosításán keresztül anyagi felelősséget kényszerül vállalni egy általa összetört autóért, akkor miért nem kényszerül anyagi felelősséget (is) vállalni a vétlen fél orvosi költségeiért. Szerintem nyugodtan ki lehetne számlázni a baleset okozójának a vétlen fél kórházi kezelésének költségét is.

A poszt-indító elv alkalmazását ebben a posztban az egészségügy területén mutattam be, nyilván lehetne még más terülteken folytatni.

Kíváncsian várom mit szóltok ehhez a poszthoz…

A cím talán túl finoman fogalmaz, többről van szó, mint puszta hiányról. Hárítunk, védekezünk, és menekülünk a felelősség elől. A hárítás a nyílt, reflexszerű tagadással kezdődik, ha ez nem lehetséges, akkor jön a hazugság, az elkenés, a bagatellizálás, a relativizálás. Egyszerűen nincs hagyománya, kultúrája, mintája a felvállalásnak, és a felelősség feldolgozásának.

A félelem a felvállalásától nem teljesen oktalan, hiszen valóban rosszul kezeli azt maga a felelős, és a közösség is. Nincs módszer, nincs gyakorlat a hiba, a bűn – adott lehetőségek közötti – kijavítására, helyrehozására. És valóban, joggal lehet félni az értetlen, sőt érteni nem is akaró, no pláne megbocsátani nem tudó és nem akaró reakcióktól.

Látszólag van hagyománya hazánkban a felelős-keresésnek, egyéni szinten is, illetve nemzeti szinten is. De ezek egyrészt általánosítóak, felületesek, közhelyesek, kiüresedettek, másrészt épp a lényeg hiányzik belőlük. Mindenki nagy hévvel tudja kritizálni kedvesét, szomszédját, kollégáját, az előtte indexelés nélkül sávot váltót, és az egész országot is. De a lényeg, ami nincs, az a saját felelősségünk felvállalása lenne – mind egyéni, mind nemzeti szinten –, nem pedig a másik, a mások hibáztatása. Utóbbi gyakran épp azt a célt szolgálja, hogy az ember kibújjon saját felelőssége alól, és másra kenje azt.

A népnyelv régi, jól ismert, bár kissé morbid mondásban fogalmazza meg a saját és mások felelősségéhez való tipikus, zsigeri viszonyunkat: Más szemében a szálkát is meglátja, magáéban a gerendát sem. Petőfi ugyanezt így írta: „Más szemében ő a szálkát / Megleli, / S az övében a gerendát / Feledi.” 

Mielőtt példákra térnék, az egyértelműség kedvéért kizárom a politika vagy a közélet világából származó olyan, közismert eseteket, amikor valakik nem vállalták-vállalják a felelősséget. Ez a poszt nem róluk szól. Náluk a felelősség-hárítás csak színjáték, a szereplők pontosan tisztában vannak saját felelősségükkel, triviális önérdekből nem ismerik el. A politika amúgy is a világon mindenhol mágnesként vonzza a kisszerű embereket, ez nem mérvadó a nemzetek szempontjából. A célom az, hogy azt a nemzeti sajátosságunkat írjam körbe, amikor valóban, őszintén gondoljuk, hogy nincs felelősségünk, amikor magunknak sem ismerjük be, hogy hibáztunk.

A felelősség-vállalás hiányának nyomát össznemzeti szinten keresve nézzünk szét történelmünkben. Nagyon sokat elárul egy népről, nagyon jellemző rá, hogyan viszonyul saját múltjához. Történelmük eseményekben, fordulatokban gazdag, viszonyulási pontok sokaságát kínálja.

Megmondom őszintén, én a II. világháború korszakához fűződő viszonyunkban látom messze a legnagyobb hiányosságot a felelősség-vállalás terén. Tetszik vagy sem, vállaljuk vagy sem, tény: Magyarország szörnyű szerepet vállalt a II. világháborúban. A fasiszták oldalán harcoltunk, még ha ezt részben magyarázza is az a politikai helyzet, az a kényszerpálya, melyben akkor voltunk. De sajnos még a kényszerek sem magyaráznak mindent. Sok mindent lehet joggal ráfogni az akkori erőviszonyokra, a nálunk sokkalta nagyobb és erősebb náci Németországra, de mindent nem. A legfájdalmasabbnak, legszörnyűbbnek, leg felfoghatatlanabbnak a nagy magyar népirtást tartom. Ebben felelősségünk egyértelmű. A németek ilyen mértékű és szervezettségű tömeggyilkosságot nem erőltethettek volna ránk, ebben benne volt a magyarok nagyfokú együttműködése is. Magyarok öltek magyarokat, rengeteget. Az is szörnyű tragédia, ha ellenségeink tizedelik meg sorainkat, de akkor hogy minősítsük azt, amikor mi magunk rendezünk minden ellenségnél nagyobb és hatékonyabb vérengzést? Sajnálom, de ennél nagyobb bűnt nem ismerek történelmünkben.

Mindezt nem önmarcangolás céljából írtam le, hanem mert ennek fényében feltűnő az a hatalmas csönd, félrenézés, üresség, reflexió-hiány, mellyel viszonyulunk ehhez az eseményhez. E mögött azt hiszem pont az van, amiről ez a poszt szól. Van persze más is, vannak akik titokban vagy akár nyíltan is örülnek az akkori tömeggyilkosságoknak, esztelen gyűlöletükben. De most nem ezekről van szó, a többség azért nem ilyen emberi selejt. Úgy általában hiányzik az nemzet kollektív tudatából és emlékezetéből ez az esemény, illetve persze tudjuk, hogy ez megtörtént, de mintha a kívülálló, az eseményekben nem érintett szemével tekintenénk nagyapáink korára. Vagy ha nem is teljesen kívülállóként, de azért olyan nagyon nem érintve, mintha valami tőlünk távoli, idegen esemény lenne, amihez különösebb közünk nincs. Érdektelenség, közöny, félrenézés van, a múlt érdemi feldolgozása helyett.

A történelem-felfogásunk amúgy általában is még mindig érzelmekkel átszőtt, szubjektív. Még mindig erősen él az önsajnáló, balsorstól sújtott, magát áldozatként látó nemzeti önkép, melyet oly sok igazságtalanság ért a történelem viharában. Sodródó ágacska vagyunk a történelem viharos tengerén, a nagy hullámoknak kiszolgáltatva, tehetetlenül… Noha ebben sok igazság is van, nyilvánvalóan nem objektív kép, és az ártatlan, eltiport áldozat képe egyszerűen nem fér össze a saját hibák a felelősségek keresésével. Hosszas történelmi elemzésekbe nem megyek bele, nem is az én asztalom, meg egy külön blogot lehetne indítani erre a témára, de amennyit én tudok történelmünkből, az alapján úgy látom, bár sokszor valóban kiszolgáltattak voltunk nálunk sokkalta nagyobb erőknek, mi magunk is rengeteg hibát vétettünk, nem éltünk lehetőségeinkkel, rosszul, vagy nagyon rosszul használtuk ki az amúgy szűkös mozgásterünket.

Bár kis kitérő a téma fő vonalához képest, de beszúrom még ide, hogy már csak azért sem vehető komolyan a moralizáló, elfogult, áldozat-pózos történelem-felfogásunk, mert egyes konkrét történelmi tények is cáfolják ezt. Ezeket nem figyelembe venni nem más, mint önmagunk átverése. Pl. nehezen egyeztethető össze az ártatlan áldozat morálisan felsőbbrendű ideája azzal, hogy abban a kivételes pillanatban, amikor mi voltunk erősebbek pl. az osztrákokkal szemben, azonnal éltünk a lehetőséggel, és elfoglaltuk Csehországot és kelet-Ausztriát, Béccsel együtt. Nesze neked romantika.

Egy szó, mint száz, még a történelem-felfogásunk is elfogult, egyoldalú, és felelősség-hárító. Gyakorlatilag nálunk történelmi hagyomány nem feszegetni a saját felelősségünk kínos kérdéseit.

Lássuk példát napjainkból, egyéni szinten. Tudnék példákat a saját környezetemből, de név nélkül sem akarom ismerőseim magánéleti, munkahelyi ügyeit kifecsegni. Gondolom minden olvasó tud ilyet saját életéből, a legerősebbek talán saját magukban is fel tudnak fedezni ilyesmit. Az egyes ember szintjén inkább a nyelv tükrében próbálom megtalálni a felelősség-hárítás nyomát. Van egy olyan nyelvi fordulat, mely szerintem jól mutatja az általános hozzáállást. Ez a kifejezés az utóbbi években vírusként, mémként terjedt szét az országban, aki meghallotta, megjegyezte, és úgy megtetszik mindenkinek, hogy használják is. Olyan szituációban jön elő, amikor felelősséget kéne vállalni, és már túl sok lehetőség nincs hátrálni, minimum egy bocsánatkérésnek kéne jönnie. Na ilyenkor hangzik el, hogy: „Ha megbántottam volna, elnézést kérek”.

Ha valaki figyeli, sokszor fogja hallani ezt a mondatot. Én ilyenkor magamban arra gondolok, hogy az álszent-hazug bocsánatkérések korát éljük. Aki értelmezi ezt a mondatot, azonnal látja, hogy ez a „bocsánatkérés” valójában éppen hogy kibújás a valódi felelősség alól. Ez nem más, mint a felelősség elkenésének kiforrott és elterjedt verbális panelje.

Sok felől meg lehetne még közelíteni a kérdést, felhozni példákat, de szokás szerint hosszúra nyúlik az írásom, úgyhogy ugorjunk.

Még azt szeretném tisztázni, hogy egyáltalán miért is olyan fontos ez? Mi ennek a jelentősége? Aki azt hiszi, ez az egész vészmadárkodó körözés a felelősség körül puszta moralizálás, az téved. Egészen prózai következményei is vannak ennek a viselkedések. Ugyanis csak az elismert és felvállalt hibákat lehet korrigálni, illetve a későbbiekben elkerülni a megismétlését. A nem korrigált hiba pedig teher és akadály a továbbiakban, praktikusan és morálisan is. Nem is szólva arról, hogy aki nem vállalja a felelősséget, az bizalom-veszteséget könyvelhet el környezetétől, azoktól, akik őt tartják felelősnek.

Különben is, az nem lehet normális, hogy ha magunknak is hazudunk, ha nem vállaljuk tetteinket. A felelősség-vállalás önmagunkért, tettinkért, köztük a hibákért és károkért is, az önismeret egyik feltétele, sőt, az önállóságé is. Hogy lehetne valaki önálló, ha nem vállalja önmagát mindenestül? Továbbá szerintem nincs cselekvő, nagy tettekbe belevágó egyén/nemzet úgy, hogy közben problémái vannak saját maga felvállalásával. Aki ilyen, azt saját megbízhatatlanságának tudata, az ebből fakadó önbizalomhiány béklyózza le, vagy ítél kudarcra.

Azt is jó lenne tudatosítani, hogy egy hiba nem a vég, nem az apokalipszis. Mindenki követ el hibákat, egész élete folyamán, ez természetes. A hiba az élet természetes része. Nem bűn. Nem kellene büntetni magunkat miatta. Még csak nem is nagy baj általában, vagy ha nagy, akkor sem helyrehozhatatlan. Rendszerint felismerhető, javítható. A tapasztalat-szerzés eszköze. Ahogy mondják is: csak az nem hibázik, aki nem dolgozik. A valódi hiba nem is maga a hiba. Az igazi hiba annak letagadása, ignorálása, és főleg ki nem javítása.

A felelősségtől való menekülést nem csak egyéni hibának tartom. Ha valaki már eljutott odáig, hogy önmagának elismerte a hibáját, akkor – ha az mást is érint – jönne egy (magánélet) vagy több (munkahely, nagyobb közösség) ember előtt is a felelősség-vállalás. Más felelősségét azonban éppúgy rosszul kezeljük, mint a sajátunkét. Ez már a közösség hibája is, kettőn áll a vásár. Mi magyarok szerintem nagyon rosszul fogadjuk a beismert hibát, ahelyett, hogy megbecsülnénk az őszinteséget, a felvállalást, és utána az egyénnel együtt keresnénk a megoldást, inkább reflexből ítélkezünk, büntetünk. Az őszinte elismerésre szerintem pozitív választ kellene adnia a környezetnek. A negatív visszacsatolás bünteti az egyént, és konzerválja a hallgatás, a tagadás, a félrebeszélés kultúráját.

Most leírom, hogyan alakult át a gondolkodásom a hosszú évek alatt, méghozzá a magyar állam, és a honfitársaim pénzszerzési szokásait illetően. Nem öncélú exhibicionizmusból teregetem ki a neuron-láncaimat, hanem mert az az erős gyanúm, hogy gondolataimmal nem vagyok egyedül.

Kezdődött egész fiatal koromban, mindjárt azzal, hogy elkezdtem gondolkodni és beszélni. Gondos szüleim a legjobb szándékokkal eltelve mesékkel bombáztak, amiket a legjobb szándékokkal eltelve elhittem. Imígyen kényszerpályára állítva a külvilágból belém áramló ingerek feldolgozását, sokáig elhittem, hogy körülöttem az van, amit a mesékből projektálltam: egy igazságból, becsületből és jóból szőtt tiszta világ.

Eddig azt hiszem, banális a történetem. Most egy fordulat következik, sajnos szintén teljesen banális: Idővel hajszálrepedések keletkeztek addigi monolit világképemben. Hitem megroggyant, kicsit megdőlt, mint az a torony Pisában, de még tartotta magát. Már gyanítottam, hogy rosszak nem csak a mesékben vannak (elsőre így hittem), sőt, az is feltűnt, hogy magának az államnak is vannak korrupciós ügyei. De azért még hittem, hogy - pont, mint a mesékben - a rossz elnyeri méltó büntetését, ahogy azt kell, egy alapvetően tiszta és becsületes világban.

Újabb idő elteltével rájöttem, hogy sokkal több a tolvaj, semhogy valaha is megszabadulhassunk tőlük. Már az is zavart, hogy rájöttem, a korrupció természeténél fogva rendkívül nehezen felfedezhető, így pusztán a logika szerint nem csak a bűnösök lebuktatása, de még magának a korrupció ténynek a napvilágra kerülése is felettébb nehézkes. Mielőtt túl hosszúra nyúlna sablonos történetem, rövidre zárom: a végkifejlet természetesen idealista világképem teljes összeomlása lett.
Ma már fel sem merül bennem, hogy ne lopnának. Úgy általában. Ugyan miért ne tennék? Talán nem mindenki, de gyerekkorom meséiben szereplő jók-rosszak arány pontosan megfordult. Abban is egészen biztos vagyok, hogy ha kivágnánk az államból a korrupciótól fertőzött részét, akkor a maradék elférne egy cipős dobozban.

Lássuk sorban: Az állami hivatalokban az állásokat nem szakmai, hanem haveri, bizalmi és szívességi alapon osztogatnak, maga az állás sem más, mint egy korrupciós tétel. Kapsz egy állást és viszonzod egy szívességgel. Vagy inkább többel. Egy jó állás egy hosszú barátság kezdete. Én tudok olyan cégről, mely egyik fő állami megrendelőjének vezetőjének élettársát alkalmazza. Még jellemzőbb, hogy egy cég megrendelőik vezetőinek gyerekeit (vagy egyéb rokonait) alkalmazzák. A volt BKV-vezér, Antal Attila pont ezen bukott el. Egy olyan Kft-től rendelt buszokat, mely alkalmazta a fiát. Az nem véletlen volt, az ilyesmi elterjedt gyakorlat.

Aki nem rokon, annak ki kell érdemelnie és meg kell szolgálnia az állást: részt kell vennie a korrupciós rendszerben. A korrupció a megbízhatóság bizonyítéka. Ne felejtsük: Egy pozíció nem csak lehetőség, de felellőség is. Lehetőség lopni magadnak, és felellőség mások lopását segíteni. Magányos korrupció nincs, a korrupció társas tevékenység, integrált rendszerművelet. Énteő-mitiők. Nem azért vesznek fel, hogy megszakítsd az elosztási láncot. Egyszeri korrupció sincs, a korrupció egy életmód.

Aki nem lop, az gyanús. Ez érthető, mindig gyanús, aki furán viselkedik. A különcöknek csak az alternatív művészkörökben terem babér, nem a pénz és a bürokrácia világában. Nem az a baj, hogy egy becsületes tag éles kontrasztot, ne adj isten tükröt jelent a teljesen korrupt kollégáknak. Ugyan, ilyesmi senkit nem érdekel, ez csak a naiv becsületesek magukból kiinduló logikája. A gond ott van, hogy ha nem lop valaki, nem lesz része rendszernek. Ezzel gyengíti a rendszert, mivel nem érdekelt annak fenntartásában és leplezésében. Csak az tesz meg mindent a lopások elrejtéséért, aki maga is sáros.
A másik, hogy mindenki a hozzá hasonlókat szereti. Azokkal együtt lenni, együtt dolgozni. Akinek hasonló a gondolkodása az könnyen kiszámítható. Nem okoz meglepetést. Ez biztonság-érzetet nyújt, ami jó.

Ugyanez megy az "elnyert" külsős munkáknál, projekteknél, alvállalkozóknál, beszerzéseknél. Aki nem korrumpál, versenyhátrányt szenved. Egyszerűen, ha nem vagy korrupt, nem kapod meg a melót. A korrupció tehát nem szabadon választható lehetőség, hanem előfeltétel. Most megy ez a botrány, hogy egy szakértő egy áruház mögötti földet beépíthető szárazfölnek minősített, nem pedig lápnak. Miközben ott a neten a videó, nyakig ér a víz egy természetvédőnek. Én tudok olyan szakértőről, aki felkértek egy projekt megtérülési mutatóinak kiszámítására. Mivel profi, egész életében ezzel foglalkozott, ezért kapásból rávágta, hogy az a beruházás sose fog megtérülni. Mondták, hogy ha nem hozza ki megtérülőnek, felkérnek mást, mert a megtérülési számításokra alapozzák az állami és EU-s pályázatokat (az állami már amúgy is el van előre sikálva), sok pénzről van szó, nehogy már ezen múljon. Rengeteg ilyen van. Ezek klasszikus példák, az az ember kapja meg a melót, aki hajlandó hozni a kívánt eredményt. Tehát a korrupció a munka elnyerésének előfeltétele. Lehet nemet mondani, lehet elvekhez ragaszkodni, lehet éhen halni. A természetes szelekció hamar kiszűri az életképteleneket.
Felbukkannak néha ilyen elvhű, romantikus Don Quijote-k. Pl. Pósta Zoltán építészmérnök-tervező, aki azért mondott fel a Gazdasági Minisztériumban, mert ellenezte, hogy az M6-os útvonalát dombok közé tervezzék, amikor pár száz méterrel arrébb is mehetne. A dombos vidék persze sok milliárddal, konkrétan több alagúttal növelte meg a költségeket (ami drágább, ott többet lehet lopni). Kilépett, többet nem fog zavarni. A szelekció működik.

Aki már egyszer megbízható, jó korrupt volt, körön belül kerül. Legközelebb már egyenesen neki szólnak. Ha kötelező pályáztatni, rá szablyák a pályázatot. Vagy egyszerűen megsúgják neki a versenytársak árajánlatait. Csak kicsit kell alámenni. Ha úgy már nem érné meg, az se baj. Csak nyerje el, majd menet közben árat emel. Hivatkozási alap mindig van.
Lázadozni, felháborodni a veszteseknek nem érdemes. Bizonyítani nem tud semmit, viszont örökre kizárja magát a további versenyekből.

Az eddigi példák azonban csupán arról szóltak, hogy a korrupció hogyan, milyen módszerekkel szelektál emberek, cégek, szakértők között, és hogy pumpálja meg a közös vagyont, hogyan drágít meg többszörösen is beruházásokat. Ismert és ismeretlen példák még vannak bőven, mint ahogy módszerek is. Sajnos a korrupció ennél is többet árt. A további elemzéshez lássunk egy érdekes példát: Van egy belső infóm egy kórházból. Kaptak valahonnan, tán egy alapítványtól egy kb. 200 milliós orvosi berendezést. Berakták a raktárba, ki se csomagolták. Eddig is volt egy, az egész régió oda járt, 2-3 hét volt, mire valaki sorra került. Persze aki fizetett, zsebbe, az azonnal sorra került. Ha beüzemelték volna az új gépet, megszűnt volna a sor, mindenkit azonnal el tudtak volna látni. Tehát ingyen megkapták volna az azonnali ellátást, így senki nem fizetett volna.

A kórházak, az orvosok tehát érdekeltek a szűkös eszközparkban, a zsúfolt várótermekben, a hosszú várólistákban, az alacsony színvonalú ellátás fenntartásában. Aki hozzá akar férni az orvosi felszereléshez, fizessen. Aki nem akar sokat várni fizessen. Aki minőségi ellátást akar, fizessen. A beteg kiváló ügyfél, ha van pénze, tuti fizet. Az egészség érték, pláne ha a sajátod. Gyakorlatilag fizetős egészségügy van, számla nélkül.

Ezt felismerve az ember más szemmel nézi a különböző állami intézmények látványos impotenciáját. Egyszerűen érdekeltek a lassú ügyintézésben, a rossz, elégtelen minőségű munkában. Így lehet több pénzt kizsarolni, nemcsak az ügyfelektől, de a gazdasági szereplőktől, és az államtól is. Aki azt hiszi bárkit zavarnak erkölcsi gátlások, az gyermekien naiv. A korrupció az egész országot bebetonozza, állami szinten akadályozza a fejlődést.

Mindez ellen persze lehetne harcolni átlátható belső működéssel, folyamatos belső és külső kontrollal, hatékonyság-méréssel, ellenőrzésekkel. Ilyenek ebben az országban azonban részint nincsenek, részint lényegében nem működnek, részint hatástalanok.

Bőven lehetne még sorolni a példákat, a korrupció hatásait, legkülönfélébb formáit, de helyhiány miatt most itt abbahagyom. Egy-egy részterületét majd még külön tárgyalom más posztokban.

Előző posztomban hosszasan írtam arról, hogy Magyarország kooperációs szempontból egy kietlen sivatag „amit nem ismerek, nem is hiányzik” mottóval; illetve arról is írtam, hogy jó lenne ebből valahogy kitörni. Most erre teszek egy javaslatot.

De még előtte idézzünk fel egy felejthetetlen pillanatot. Miután az iskolarendszer elégedetten hátradől, és a jól végzett munka örömével útjára bocsátja a végzős diákot, az átlagember élete első munkahelyének első munkanapján, egy rideg, nyirkos hétfő reggel szembesül azzal, hogy nagyon komolyan, napi 8 órában együtt kell működnie idegen emberekkel. Ezt amúgy korábban nem mondták. Erről nem szóltak az órák. Erre senki sem készítette fel őket.

Oké, persze hogy tudták, naná, de érted hogy értem. Hogy tizensokév képzés után a felkészültség hamis illúziójával dobják ki az embert az életbe, aki lehet, hogy szakmailag felkészült, de ez pusztán csak egy szelete a munkaerőpiac elvárásainak. Hiába okos valaki a szakmájában, ha nem képes legalább a szükséges együttműködés minimumát hozni (a munkatársaival, a főnökével, az ügyfeleivel, a szakmai szervezetekkel, stb.), akkor hajára kenheti a szaktudását. Vagy valaki olyan szerencsés, hogy a családja ezt a tudást átadta neki, vagy nem.  Vagy van valakinek tehetsége, IQ-ja hamar beletanulni, vagy nincs.

Nem könnyű utólag bepótolni, mivel a kooperáció egy igen komplex képesség. Tulajdonképpen sok más képesség együttese, összjátéka, egymásra épülő képességek piramisa. Ilyeneké: kommunikáció, vitakészség, érveléstechnika, ember-ismeret, empátia, arányérzék (az emberekkel való bánásmódban), tolerancia, intelligencia, rendszerszemlélet, alkalmazkodás, koncentráció, elvonatkoztatás, objektivitás, lényeglátás, gyakorlatiasság, problémamegoldás, tervezés, feladatmegosztás, időbeosztás. (Szakértők biztos tudnák folytatni a listát, részemről ennyi.) Aki ezek alapját nem sajátította el zsigeri szinten az iskolaévek alatt, a szocializáció korszakában, annak már felnőtt fejjel sokkal nehezebb lesz ezt bepótolnia, és sok éve is rá fog menni, ha egyáltalán sikerül.

Az együttműködés valójában az emberekkel való bánásmód és kapcsolat művészete. Az ember-ember, ember-közösség közötti kapcsolat próbája. Amikor nem csupán létezni kell egy viszonyrendszerben, de ennek súlya, tétje, iránya van. Éppen ezért messze nem csupán a nemzetgazdasági szempont miatt lenne jó fejleszteni, de a társadalmi minőség miatt is (erre az előző posztban nem tértem ki), hogy egyszerűen jó legyen ebben az országban, a kisebb közösségekben egyszerűen létezni.

Természetesen nem az iskolarendszer a hibás. Nem az iskolák bocsátanak ki magukból kooperáció-képtelen embereket, hanem a magyar társadalom, mely folyamatosan újratermeli hibáit. Az iskolarendszer nem tud jobb lenni a kultúránál, mely körbeveszi, melynek szerves része és közvetítője. A tanárok is magyarok. Azért hegyeztem ki az iskolára ez a posztot, mert mégis, ha valahol, akkor ezen a ponton látom az esélyt a változtatásra.

E poszt lényege tehát: az oktatást (50%-ban) kooperatív rendszerűvé és szellemiségűvé kell átalakítani.

Természetesen az oktatási rendszer erre nincs felkészülve – maga az ország sem –, ennek nincsenek előzményei, nincs mire támaszkodni, úgyhogy ez a javaslat Münchhausen báró híres módszerére hajaz, aki közismerten a saját hajánál fogva húzta ki magát a bajból. De más lehetőséget nem látok, és egyáltalán sem olyan irreális, mint elsőre hangzik.

Jelenleg az oktatás gyakorlatilag anyagi és praktikus kényszerek miatt folyik csoportokban, óvodától egyetemig. Egyszerűen túl drága lenne mindenkinek saját tanárt fogadni. (Persze akinek van pénze, azonnal magánórák tömkelegére küldi csemetéjét.) Maga az oktatás teljesen monomániás, egy személyben gondolkodó. Az órák, az előadások csoportosan (csoportos magányban) folynak, de a tanulás, a számonkérés már egyenként, és az oktatási rendszer egy pontján sem vár el együttműködési készséget, nem is nyújt ehhez segítséget, fel sem merül ilyesmi.

Javaslatom nagyon egyszerű: a tananyag számonkérése csoportosan történjen, az órák 50%-ában (vagy más arányban, ez részletkérdés), és külön értékeljék a szaktudást, és külön a kooperáció minőségét is. A két értékelés ne állhasson túl messze egymástól, ha a csoport egyikből jó, ne úszhassa meg a másikat. Meg lehessen bukni pusztán az elégtelen együttműködés miatt is. A csoportot értékeljék, ne a tagjait, mindenki ugyanazt a két jegyet kapja. Konkrétan csapatokra kell kiosztani a házi feladatokat, csoportosan kell felelni, dolgozatot írni.(A felsőoktatás már más világ, ott nagyon függ a szaktól is, erre most nem térek ki.)

Igen, ez azt jelenti, hogy közösen oldjanak meg komplex matematikai feladatokat, együtt jellemezzék a kovalens kötéseket, csapatokban adják elő Egyiptom, és az ipari forradalom történetét, kalákában elemezzék Rómeót és Júliát. Egyik elemzi Rómeó szempontjából, másik Júlia szemével, a harmadik a családi viszály felől. Többen több szempontból sorolják a szabadságharc bukásának okait, majd elmondják ezek hogy függnek össze. Egyik jellemzi az erőkar fizikáját, másik három konkrét példákkal és számokkal illusztrálja. Írjanak közösen angol fogalmazást, adódjon össze a szókincs, nyelvtani tudás, fogalmazási képesség. És így tovább. Ez persze érezhetően a jelenlegi elméleti jellegű oktatás gyakorlatiasabbá válása felé visz, de ez mondjuk egyébként sem ártana. Több gyakorlat kéne, szituációs játékok, probléma-megoldó gyakorlatok, stb., ezekre most nem térek ki.

Az együttes számadás persze együttes felkészülést is igényel, és ez talán még legfontosabb. Ez az a közös gyakorlat, ami ha jól van kitalálva, felépítve és irányítva a tanárok által, akkor megteremtheti, kifejlesztheti az együttműködés magas minőségét.

Persze nagyon okosan kell csinálni. Eleinte csak kétfős (padtárs) csoportokat kell létrehozni, és egészen minimális együttműködést elvárni. Aztán évek alatt lehet növelni a csoportok létszámát, és mélyíteni az elvárt és szükséges mértékét a kooperációnak. A csoportok tagságát újra- és újra meg kell keverni. Haverokkal nem kunszt jól kooperálni, de a munkahelyen nem haverok közé kerül majd az ember. Pont az a lényeg, hogy kialakuljon egy olyan minta- és eszközkészlet, amivel a különböző habitusú emberek is hamar megtalálják az együttes munka formáját.

Eleinte biztos nem fog menni. Nem együttműködés lesz – mivel ennek nincs hagyománya, receptje, kultúrája, gyakorlata – hanem a diákok felosztják egymás között az anyagot, és páros/többes magányban dolgoznak majd tovább. Sebaj, idő kell, majd kialakul. Nem elsőre kell sikerülnie, nem véletlenül tart sok évig mire végigmegy valaki az oktatási rendszeren. Szépen rájönnek majd, hogy ki miben jobb. Ki hogyan tudja segíteni a másikat. Ki alkalmasabb az összefüggések átlátására, ki fogékonyabb a részletekre.

Lesznek hasznos melléktermékek is. A fent felsorolt képességek fejlődése mellett erősödni fog pl. a közösségi háló. A minden osztályban előforduló néhány kirekesztett, elkallódó (kövérek, csúnyák, magukba fordulók, különcök, stb.) diáknak több esélye lesz rá, hogy integrálódjon az osztályba, és ne egy örök magányos, perifériára szorult életpályát fusson be.

Nagyon sokat fog fejlődni a kommunikáció. A jelenlegi rendszerben nagyon ritka, hogy egy-egy diáknak szóban kell előadni magát. Így napi szinten lesznek kénytelenek a tananyag megbeszélésre, nem csak a bulikról, sztárokról meg a kütyükről fog folyni a duma. Igen, új dimenzióba fog lépni a tanulás, új minőség fog megnyílni.

A közösségi tanulás részben egymás tanítását is jelenti majd, a diákok egymásnak magyarázzák el amit a másik nem ért, egymást javítják ki, egymást ellenőrzik. Ez önmagában nagyot dob a tanulás hatékonyságán. A tanórán aztán persze a végső kontrollt a tanár jelenti, ahogy most is.

Közösségi élmény lesz a tanulás, és maga a tudásról való beszámolás is. A közösségi élmény szociális-érzelmi struktúrákra is hatással lesz, ami segít a tanulásban és mélyebben rögzíti a megtanultakat. A tanulás örömmé válhat.

A kooperációs szint mélyülésével párhuzamosan egyre jobban egymásra, egymás tudására is lesznek utalva a diákok. Megérzik, megtanulják a csoport-működést, az együttműködés erejét, lehetőségeit, feltételeit.
Stb., ezekről sokat lehetne még írni. Az már az eddigiekből is látható, hogy új terek nyílnak meg. Elsőre hályogkovácsolás lesz, de majd kiforrja magát. (Hangsúlyozom, szabad a másik végletbe esni, az órák másik 50%-ában a mostani, egy személyre szabott rendszert kell fenntartani, az önállóságot is fejleszteni kell.)

Felmerülhet az a praktikus kérdés, hogy ha a diákok nappal hallgatják az órákat, és délután meg otthon vannak, akkor mikor gyakoroljanak közösen a kooperációs órákra. A válasz nagyon egyszerű, és XXI. századi. Ma alighogy hazaér egy gyerek, máris ráomlik a számítógépre, folyamatos online kapcsolatban van társaival, msn, facebok, skype, iwiw, webkamera, telefon, stb. Le se lehet őket vakarni a netről. Hát így.

A tanároknak is bele kell majd tanulniuk, természetesen. A nulláról. Nekik lesz a nehezebb. Évtizedes gyakorlatot, reflexeket felülírni. Van akinek menni fog, van akinek nem. Rá kell majd érezniük, mi a fontos, ki mennyire tud valóban együttműködni, kinek alakul ki több módszere a különféle típusú emberekkel való csapatmunkára.

Végezetül: tudom jól, hogy amit leírtam naiv idealizmus, pusztába kiáltott szó. Pontosan tudom, hogy ebből nem lesz semmi. Én leírtam az ötletet, mást nem tudok tenni (amit amúgy ki kéne alaposan kísérletezni pár próba osztályban, ez így csupán egy kidolgozásra és tesztelésre váró ötlet). Ha csoda történne, és mégis megpróbálkoznának vele (100-200 év múlva), akkor csak okosan, jól előkészítve érdemes belevágni. Egy félszívvel, elhamarkodottan, rosszul bevezetett, és ezek miatt eleve kudarcra ítélt próbálkozás csak árt bármilyen ügynek.

 

Arra emlékeztek, amikor a csupa noname focistából álló görög focicsapat megnyerte a 2004-es Európa bajnokságot?

Méghozzá csupa nagy sztárral teletűzdelt top csapatok ellen nyert, bizony ám. Mennyi esélyük volt? Lássuk: „A sportszakértők, kommentátorok és a közvélemény szerint soha még ennyire esélytelennek tartott csapat nem nyert bajnokságot. A legnagyobbnak számító angliai bukméker irodák a bajnokság előtt 100:1-re taksálták az arányszámot egy esetleges görög győzelemre.” (forrás: Wiki). Volt is nagy meglepetés. Pedig csak annyi történt, hogy az elemzők szerint a kooperáció, a csapatként való működés egy olyan szintjét tudták megvalósítani, mely ellen még a szakmájuk élvonalát képviselő, top profikból álló ellenfelek sem tudnak mit tenni.

Az eset példa értékű. Bebizonyosodott – ismét –, hogy a kooperáció magasabb foka egyben magasabb minőség is, még akkor is, ha az ellenfél egyébként egyénenként oly kiváló tagokból is áll. Másképp fogalmazva: az egyéniben elérhető maximum is alacsonyabb minőséget képvisel az akár kevésbé felkészült egyénekből álló, de jobban együttműködő csoporthoz képest.

Ezt amúgy az evolúció is bebizonyította az elmúlt pár millió évben, épp ezért alakultak ki a csoportok. A csoport-hatékonyság legyőzi az egyén hatékonyságát, a csoport-intelligencia nagyobb, mint az egyéni, a csoport evolúciós szempontból magasabb rendű, mint az egyén. Két csoport közül pedig a jobban koordinált győzi le a másikat. Minél magasabb fokú egy csoport belső szerveződése, annál nagyobb a hozzáadott érték.

Természetesen arra akarok kilyukadni, amit a cím már amúgy is elárult: azt gondolom, mi magyarok nagyon rosszak vagyunk az együttműködési képesség terén, és ezúttal az együttműködést a lehető legtágabban értem, motivációstul, kommunikációstul, mindenestül. Nem csak a kooperáció képességének hiányáról van szó. Szándék sincs az együttműködésre. Sőt, valószínűleg még annak a felismerése is hiányzik, hogy az együttműködés érték, méghozzá nagy érték. Hogy egyáltalán, ez egy lehetőség. Hogy van ilyen. Hogy ez jó lehet. Hogy működhet. Hogy 1+1 az sokkal több mint kettő.

Az egész ország be van állva egy egyénben gondolkodó mono vágányra. Úgy hiányzik a gondolkodásunkból, mint egy vakfolt a térképen. Mivel ennek nincs nálunk hagyománya, a helyzet önmagát konzerválja, hiszen az a néhány ember, aki ilyesmivel próbálkozna, azonnal az értetlenség és a közöny falába ütközik, és feladja. Így nem alakultak ki az együttműködés példái, nincsenek látványos, követére csábító eredmények, nincs kultúrája, nincsenek az együttműködés módjaira előkapható és begyakorlott minta-készleteink, amiket reflexből alkalmazhatnánk.

Lássunk példákat. Volt pár éve egy államtitkárunk, aki elég híres lett, mert vállalta másságát. Ő erőltette, hogy a minisztériumoknak és egyéb állami szerveknek össze kéne vonni egy külön intézménybe a HR-jét. Aztán a fickó eltűnt a politikából, vele együtt az ötlete is, pedig az ötlet jó. Persze érdeket sért, hiszen melyik szerv ne szeretné maga intézni a személyzeti ügyeit. A mostani BKV-botrányok, és a Hunvald ügy kapcsán kiderült, hogy állami cégek nemcsak a haverokat alkalmazzák (ezt tudtuk eddig is), de még olyan emberek is a fizetési listán vannak, akiket az adott munkahelyen még csak nem is láttak soha. Ilyen még nyilván sok állami cégnél van, bár nem is ez a fő gond. Ha állami intézmények személy-állománya rendelődik alá magán-érdekeknek, a szakmai szempontok helyett, akkor az nyilván az intézmény züllésének egyik oka és jele is egyben. Nem a néhány virtuális kolléga a fő gond, hanem, hogy akiket ténylegesen foglalkoztatnak, azok is rokonok, ismerősök, vagy szívességek okán kerültek oda, nem alkalmasságuk miatt. Így ők abszolút lojálisak lesznek az őket alkalmazó főnökhöz, minden stikliről megbízhatóan hallgatnak, idővel maguk is részévé vállnak. Magyarul az uram-bátyám informális hálózat (=UBH) maga alá gyűri az intézményt, aminek persze mi fizetjük az árát pénzben is, időben is, hatásfokban is. A törvény persze kötelezi a cégeket nyilvános pályázatra, de ezek csak színjátékok, mindenki tudja, hogy előre megvan kit vesznek fel.

Ha egy külön intézmény intézné a személyzeti ügyeket, kapásból megspórolnánk rengeteg felesleges párhuzamosságot, emberben, irodahelyben, rezsiben, munkában, gyengítené az UBH-t és megspórolnánk rengeteg szakmailag rossz döntést is.

Ugyanezt lehetne tenni az informatikával is. Ez, természetéből fakadóan nem helyhez kötött, én ismerek olyan programozót, aki itthonról dolgozik Kanadába. Sima ügy, minden rendszerbe bele lehet menni a neten keresztül bárhonnan. Semmi szükség minden intézményben külön informatikai osztályra, egy szál informatikus elég lenne. Az állami honlapok pl. készülhetnének egy szabvány alapján, az egyszeri átlagpolgár is könnyebben igazodhatna ki azonos struktúrában és felületben, és sok száz, vagy ezer honlap-készítő és karbantartó helyett elég lenne pár tucat (a tartalom-frissítést egy titkárnő is intézheti, egyszerű, úgy megy mint egy blognál).

És ha már itt tartunk, a személyzeti munka és informatika mellett az ingatlan-gazdálkodást és karbantartást, személygépkocsi-flották beszerzését-karbantartását, irodai felszerelések (bútorok, számítógépek, fénymásolók, stb.) beszerzését-karbantartását, és még ki tudja mi mindent lehetne összevonni, ésszerűsíteni, olcsóbbá és hatékonyabbá tenni, ha az érdekek és a gondolat-szegénység, ötlettelenség nem akadályozná a kooperációt és integrációt.

És ezek még csak csupán az állami kooperáció egy alacsony szintjéről, az erőforrások hatékonyabb elosztásáról és felhasználásáról szóltak. Lehetne ezt sokkal magasabb szinten is művelni, pl. a különböző szervek munkájának összehangolásával.

Aki már olvasta a bevezetőt vagy az előző posztot, tudja, hogy eme blog egyik legfőbb állítása, hogy azonos természetű hibák vannak országos szinten és a magánemberek szintjén, mivel egy a kultúra, egy a mentalitás. Ennek megfelelően lássunk példát a magánemberek kooperációs képességének hiányából fakadó önsorsrontásra.

Mint közismert, a magyar mezőgazdaság rendkívül elmaradott nyugati versenytársaihoz képest, aminek egyik oka az, hogy a magyar birtokszerkezet nagyon elaprózódott. Nyugaton az eltérő fejlődés miatt az eredeti tőkefelhalmozás részeként végbement a birtokok koncentrációja, így nagyságrendekkel nagyobb összefüggő földterületek vannak egy kézben. Ez óriási előnyt ad nekik, hiszen a méretgazdaságosság nekik kedvez, minél nagyobb egy terület, fajlagosan annál olcsóbb a művelése, fejlesztése, a gépesítése, no meg a termékek értékesítése is, szóval minden.

Ebből a hatalmas versenyhátrányból ki kéne törnie a magyar gazdáknak. Mivel se elég tőke, se elég földjétől megszabadulni kívánó kisbirtokos nincs, ezért a birtokkoncentráció gyorsan nem mehet végbe. Értelemszerűen az összefogás és együttműködés, az összefüggő birtokok közös kezelése lehetne az egyik megoldás. Na ez az, ami nem megy. Kéne hozzá bizalom, sok szervezés, a közös érdek felismerése, a hajlandóság, azaz együttműködési készség. Nincs, így labdába se tudnak rúgni.

A kistermelők együttműködésnek lehetne sok más formája is, pl. a termelés maradna családi szinten, csak az értékesítésben fognának össze. Olvastam egy külföldi (német?) nőről, aki ezzel próbálkozott. Valahogy hozzánk keveredett, itt vett egy farmot, és elkezdett bio-cuccokat termelni, és árulni is – ugyanis az eladáshoz is értett. Az üzlet beindult, a finom, egészséges, és – mivel kikerülte az értékesítési és logisztikai láncot – olcsó termékeknek hamar híre ment, olyannyira, hogy a farm hamar elérte a max kapacitását. A nő erre össze akart szervezni pár környékbeli gazdát, akiknek láthatóan amúgy se pörgött a biznisz, hogy együtt még jobban, még biztosabban, még nagyobb változatosságban ki tudják szolgálni a sorakozó vevőket. Nem nehéz elképzelni hogy fogadták az amúgy 7/24 kesergő magyar kistermelők az ötletét. Bizalmatlanság, közöny, értetlenkedés, ellenségeskedés. Nem lett belőle semmi.

Az összefogásnak csak a mezőgazdaságon belül is sok módja lehetne. De nincs. Csak és kizárólag az emberi tényezők miatt. Pedig Magyarországnak van Európában a legtöbb egy főre eső termőföldje. Jó minőségű, nemzeti kincs. Lehetne. Önhibánk miatt nem tudjuk kihasználni.

Hazánkban gyakorlatilag mindenki tud írni-olvasni, alig 1% körül lehet az analfabetizmus. Korunk írástudása is, a számítógép-kezelés is egyre terjed, úgy tudom a digitális analfabetizmus már kevesebb, mint 50%. A kooperációs analfabetizmus azonban – attól tartok – a 100%-ot közelíti. A magyarok együttműködési impotenciája, kooperáció-képtelensége annyira mélyen beivódott a nemzet kollektív tudatába, hogy még egy mondást is kitermelt rá a folklór: „Közös lónak túros a háta.” (a „túros” régi, népies szó a „sebes”-re). A mondás persze a következményt emeli ki, de az ok egyértelmű.

Pedig jó lenne megtanulni. A kooperáció óriási erőforrás, elmélyítésére nagy szükség lenne. Művészek még dolgozhatnak egyedül, írhatnak, festhetnek, zenét szerezhetnek. De ezzel vége is. Már a sport sem egyéni műfaj, edzők, orvosok, pszichológusok, menedzserek csapatmunkája áll egy-egy nagy győzelem mögött, még az egyéni sportokban is. És akkor még nem is beszéltünk a tudományról, ahol masszív kollektív munkára van szükség. Véget ért a magányos feltalálók kora. Rég. Ma már egy-egy új gyógyszert, új képalkotó berendezést, hardvert, szoftvert, repülőt vagy 3D-tévét sok év munkájával fejlesztenek ki, kőkemény csapatmunkában. Az üzleti-gazdasági élet egyéb területein a kooperáció jelenti a fejlődés egyik útját. Pl. az infrastruktúra-ipar is (ingatlanok, utak, csatornák, stb.) is egyre összetettebb, együttműködés-igényesebb. És nem csak a gazdáságról van szó. A társadalom, a politika, és a magánélet is kooperáció-szegény. Mivel ez a blog már így is túl hosszú, ezekre most nem térek ki.

A világot ma a kifinomult kooperatív rendszerek viszik előre. Meggyőződésem, hogy a nemzetek XXI. századi versenyében komoly szerepe van és lesz annak, hogy melyik ország képes megtöbbszörözni hatékonyságát a magas szintű belső együttműködés által. Amelyik nemzet erre nem lesz képes, az egyszerűen lemarad, és vegetálhat tovább betanított munkások és összeszerelő üzemek szintjén.

Blogom érdemi részét mindjárt egy kis sorozattal kezdem, melyben megpróbálom megragadni azokat a főbb hibákat, amik örök kudarcra és változatlanságra kárhoztatják hazánkat. A hibák mértéke és együttes hatásuk olyan nagy, hogy az egész nemzet sorsát meghatározzák. Ezzel együtt a címválasztás kissé hatásvadász, elismerem, de célom a felhívás-felrázás is. A hetes felosztás természetesen önkényes, teljességre nem törekszik, a hét ugyanúgy lehetne öt, tíz, vagy akár száz is. A hibákat egyenként fogom elemezni, de mivel azok egy rendszer csomópontjait jelentik, együtt értelmezendőek, hatásuk közös.

Még egy megjegyzés, mielőtt belevágok: ezt a sorozatot, és az egész blogot is jellemezni fogja az az elv, hogy az ország és az egyes emberek tévútjai egy tőről fakadnak, ugyanazoknak a hibáknak a különböző következményei.

Elsőnek az önismeret és önkritika hiánya következik. Van egy mondás: A nép, mely nem ismeri saját történelmét, arra ítéltetett, hogy megismételje. E mondás magyarított verziója: A magyar nép, mely nem ismeri saját magát, arra ítéltetett, hogy folyamatosan megismételje hibáit.

Mi olyannyira nem ismerjük saját hibáinkat, és annyira erőltetjük a téves, felületes, tüneti kezeléseinket, hogy sokszor olyan érzésem van, hogy mi magyarok egy olyan aszállyal és járványokkal sújtott törzs vagyunk, mely folyamatos, egyre kétségbeesettebb esőtánccal és füstöléssel-varázslással próbálkozik, ahelyett, hogy a közeli tó vizét a földekre csatornáznánk, és bevezetnénk a betegek elkülönítését.

Az önismeret hiánya nem csak azért fájó, mert az önismeret az önrendelkezés előfeltétele, mert így nem vagyunk tisztában saját lehetőségeinkkel, erősségeinkkel, és így azokat nem tudjuk kihasználni (ezekről majd külön posztban írok), de azért is, mert ez a hiány a többi hiba felfedése - és így orvoslása - elől is elzárja az utat. Komoly szándékot se látok ebben az országban a saját hibák feltárására és kielemzésére. Sem egyének szintjén, sem kisebb közösségek szintjén, sem nemzeti szinten. Sőt, épp az ellenkezőjét érzem, a hibakeresésben mindenki azonnal bűnös- és felelőskeresést lát, ellenséges támadást, amit azonnal, reflexből hárítani próbálnak, az ügyesebbek egyenesen ellentámadásba mennek át. A magyarok a kritikát nem képesek megkülönbözetni a sértéstől és támadástól, légyen az a legjobb szándékú és legésszerűbb kritika. Persze az igazi önismeret és önkritika belülről kellene, hogy fakadjon, de ilyesminek végképp nincs nyoma.

Ez a struccpolitika vezet el oda, hogy a sánta maratont akar nyerni, a fahangú popsztárnak készül, a csúnya lány pedig a szépségkirálynői koronáról álmodozik. Mind elbukik persze, de nem tanulnak bukásukból. A törvényszerűen bekövetkező kudarcok sem zavarnak meg minket, hibáztatni, csalást kiáltani mindig lehet, sokszor részben akár joggal is, önáltatásra mindig van muníció, ha még sincs, kreálunk.

Lássunk pár konkrét példát, a valóságból. Rejtély, miből gondolta-gondolja ebben az országban több százezer ember, hogy vissza tudja fizetni a deviza-hitelét. És mégis - a szintén hibás bankokkal együttműködve - felvették, majd panaszkodnak, hogy a házhitel, a kocsihitel, az áruhitel. A világválság előttről - amikor még tényleg jobban mentek a dolgok - van egy adatom: a lízingelt autók 25%-át visszavették a bakok, mivel nem tudták törleszteni a részleteket. Pedig elvileg mindenkinek ismernie kéne saját teherbíró képességét. Ha ez az arány 5% lenne, nem zavarna, ennyi belefér, de hogy 25%?

Erre rímel, ezt a tapasztalatot érősíti egy másik példa. Autó-szalonban dolgozó ismerősöm meséli rendszeresen ismétlődő élményét: amikor megkérdik tőle, hogy - persze max. futamidőre - mennyi lenne a törlesztő-részlet, akkor nagyon meglepődnek, és konkrétan nem akarják elhinni. Olyannyira, hogy vitatkozni kezdenek vele, hogy az nem lehet annyi. Erre Ő az ügyfél kezébe nyomja a kis számológépét, mely kijelzőjén ott virít a szám. Erre sokan megsértődnek, és kimennek a szalonból.

Lássunk példát a nemzeti szintről is. Ugyanerre a logikára, azaz a saját lehetőségeink és képességeink nem-ismeretéből fakadó túlvállalásra példa az olimpia. A politika bedobta, sok sportoló, közéleti személyiség átvette, és ma már egy jelentékeny réteg is drukkol érte: rendezzen Magyarország olimpiát. Még belegondolni is rossz. Hányszor kell még bebizonyítani, hogy ez az ország az olimpiánál százszor kisebb volumenű projekteket sem képes a tervezett határidőre, a tervezett módon és minőségben, és a tervezett összegért, botrányok nélkül megcsinálni? Egyáltalán volt olyan projekt valaha, amit meg tudtunk csinálni az eredeti tervek szerint? Autópályák, hidak, metró, Pécs (EKF), nemzeti színház, vagy magánemberek szintjén egy egyszerű családi ház megépítése: mind-mind az eredeti határidők és költségek túllépésének egy-egy újabb bizonyítéka (hogy ne is említsük a lopást, amit ma már törvényszerűen bele kell számolni minden állami projekt költségvetésébe).

Ha ezt a kérdést komolyan fel lehet vetni ebben az országban, akkor itt nagyon, de nagyon komoly önismereti gondok vannak.

Ki kéne írni, bele kéne vésni egy nagy márványtömbbe a Kossuth téren: mi magyarok most, a XXI. század elején nem vagyunk képesek időre, tervszerűen, időre, pontosan dolgozni. Pont. Talán így sikerülne tudatosítanunk magunkban. Nem a perverz önostorozás a cél, hanem a saját hülyeségünkből fakadó kudarcok és felsülések elkerülése. Előbb meg kellene tanulnunk rendesen dolgozni, nagy projekteket az ütemterveknek megfelelően kivitelezni, és csak utána álmodozni nemzetközi óriás-vállalásokról.

De ezt csak akkor tehetjük meg, ha előbb elismerjük mennyire nem megy ez nekünk. A hamis önkép, a betegség-tudat elutasítása akadályozza a betegség kezelését, gyógyítását, és a felépülést. Ezt a láncszemet nem lehet megkerülni.

Ebben a posztban természetesen csak nagyon szűk, könnyen illusztrálható szeletét mutattam be az önismeret hiányának. Ez egy sokkal átfogóbb jelenség, ezekről még fogok írni.

Ez poszt az előző, blogindító írás folytatása, tovább gondolása.

Mint az előző posztban is írtam, hazánk legfőbb problémái nem politikai természetűek. Egy ország normálisan fejlődéséhez, nem elég egy jog- és intézményrendszer, nem elegek a politikai és gazdasági felépítmények. Ezek fontos dolgok, de a lényeg az a társadalom lenne, amelyik tud, képes és akar is demokratikusan, racionálisan, ne adj isten egy stabil értékrendszereknek megfelelően működni, és amely tagjai képesek normális viszonyban lenni egymással. Ilyenekből nálunk természetesen nagy hiány van, és ahhoz, hogy ennek okait feltárjuk a kultúra, a mentalitás, az értékek, a struktúra, és a pszichológia, azaz az emberi tényezők környékén kell keresgélni.

Persze szó sincs arról, hogy a politikának ne lenne óriási szerepe és hatása, de a politika szűrőjén keresztül nézve egyszerűen láthatatlan rengeteg alapvető probléma, nem is szólva a politika eszköztelenségéről a társadalmi- és kulturális kérdésekben. Jelen állapotában a magyar politika nemhogy nem segít a megoldásban, de egyenesen az ország és a magyar nép általános válságának egyik tünete.
Épp ezért pártpolitikai hörgésre vágyóknak nem érdemes olvasni e blogot, nem a belpolitikára fogok koncentrálni. Persze biztos be fog csúszni pár belpol elemzés, de nem ez lesz a jellemző.

Abban sem hiszek, hogy az ország legfőbb gondjai gazdasági természetűek lennének, bár ez a vélemény is rendre elhangzik. Gazdasági gondjaink persze vannak bőven, de itt még inkább igaz, hogy nem ok, hanem okozat, ezek csupán következményei a politika hibáinak, amik szintén maguk is csak egy mélyebb és általánosabb válságnak a következményei.

Egy közgazdász állítólag egyszer azt mondta, hogy az országok olyan gazdagok lehetnének, ha nem rontanák el folyton a hülye politikusok. Egyetértek. Az első felével. Mi magyarok, és sok más nemzet is sokszorosan bebizonyította, hogy ha a szükség kikényszeríti, 1-2 év alatt vissza tudjuk hozni a mélyből a gazdaságot, kár, hogy a stabilizációval egyszersmind megszűnik a kényszer, és utána rendszerint langyos stagnálás, rosszabb esetben osztogatás, újabb lassú lecsúszás következik. Pedig óriási tartalékok vannak a rendszerben, lenne bőven tér a fejlődésre... A mondás második fele érdekesebb, de nem hiszek benne, azaz hogy csupán a politikusokon múlna, hogy nem gazdagodunk meg. Bárcsak ilyen egyszerű lenne.

A holnapi posztban már ténylegesen beindul a blog, elkezdem sorra venni és elemezni nyomorunk okait és természetét.
 

Szép jó napot mindenkinek,

ezennel blogomat megnyitom. Eddig csöndben néztem mi folyik ebben az országban, de úgy döntöttem, mostantól leírom a véleményem. Tudom, egy blog nem oszt, nem szoroz. De legalább kiírom magamból és rendszerezem a gondolataim. Ha netalán mást is érdekel amit írok, annál jobb.

A téma természetesen az ország lesz, az elszalasztott vagy éppen kihasznált lehetőségek, a magyar nép természete, a korlátaink, gyengeségeink, erényeink és hibáink, azaz mi magunk.

A címből nem érdemes felületes következtetéseket levonni. Elkeseredett pillanataimban hívom így magamban hazámat, de ez nem jelenti azt, hogy egy teljesen sötét, reménytelen helynek tartanám ezt az országot. Ezzel együtt tény: hazámat Európa és Balkán furcsa keveréknek tartom, mely keverékben az utóbbi a domináns. Minden önáltatásunk dacára Magyarország egy periférikus, és igen, sok tekintetben nyomorult ország, amiben az a legfájdalmasabb, hogy sok bajának, nyomorának önmaga az okozója és fenntartója.

Ez a blog arra a nyilvánvaló tényre épül, hogy hazánk gondjai nem oldhatóak meg önmagában a politika által, a legfőbb gondjaink ugyanis nem politikai természetűek. Ezzel sokan tisztában vannak, de még többen nem. Akik a politikától várják a megoldást, csalódni fognak. A fő célom ezzel a bloggal éppen az igazi bajok lényegének, gyökerének keresése-kutatása, az ezekről való hangos gondolkodás. Megpróbálom megragadni ezen jelenségeket, és megtalálni az ezeket legjobban leíró szavakat.

Ezek tehát a kiinduló pontjaim. A keresés-kutatás nem öncélú passzió, bármilyen megoldás nyilvánvalóan csak a baj, a probléma pontos ismeretén alapulhat.

Always look on the brihgt side of life...