Blogom érdemi részét mindjárt egy kis sorozattal kezdem, melyben megpróbálom megragadni azokat a főbb hibákat, amik örök kudarcra és változatlanságra kárhoztatják hazánkat. A hibák mértéke és együttes hatásuk olyan nagy, hogy az egész nemzet sorsát meghatározzák. Ezzel együtt a címválasztás kissé hatásvadász, elismerem, de célom a felhívás-felrázás is. A hetes felosztás természetesen önkényes, teljességre nem törekszik, a hét ugyanúgy lehetne öt, tíz, vagy akár száz is. A hibákat egyenként fogom elemezni, de mivel azok egy rendszer csomópontjait jelentik, együtt értelmezendőek, hatásuk közös.
Még egy megjegyzés, mielőtt belevágok: ezt a sorozatot, és az egész blogot is jellemezni fogja az az elv, hogy az ország és az egyes emberek tévútjai egy tőről fakadnak, ugyanazoknak a hibáknak a különböző következményei.
Elsőnek az önismeret és önkritika hiánya következik. Van egy mondás: A nép, mely nem ismeri saját történelmét, arra ítéltetett, hogy megismételje. E mondás magyarított verziója: A magyar nép, mely nem ismeri saját magát, arra ítéltetett, hogy folyamatosan megismételje hibáit.
Mi olyannyira nem ismerjük saját hibáinkat, és annyira erőltetjük a téves, felületes, tüneti kezeléseinket, hogy sokszor olyan érzésem van, hogy mi magyarok egy olyan aszállyal és járványokkal sújtott törzs vagyunk, mely folyamatos, egyre kétségbeesettebb esőtánccal és füstöléssel-varázslással próbálkozik, ahelyett, hogy a közeli tó vizét a földekre csatornáznánk, és bevezetnénk a betegek elkülönítését.
Az önismeret hiánya nem csak azért fájó, mert az önismeret az önrendelkezés előfeltétele, mert így nem vagyunk tisztában saját lehetőségeinkkel, erősségeinkkel, és így azokat nem tudjuk kihasználni (ezekről majd külön posztban írok), de azért is, mert ez a hiány a többi hiba felfedése - és így orvoslása - elől is elzárja az utat. Komoly szándékot se látok ebben az országban a saját hibák feltárására és kielemzésére. Sem egyének szintjén, sem kisebb közösségek szintjén, sem nemzeti szinten. Sőt, épp az ellenkezőjét érzem, a hibakeresésben mindenki azonnal bűnös- és felelőskeresést lát, ellenséges támadást, amit azonnal, reflexből hárítani próbálnak, az ügyesebbek egyenesen ellentámadásba mennek át. A magyarok a kritikát nem képesek megkülönbözetni a sértéstől és támadástól, légyen az a legjobb szándékú és legésszerűbb kritika. Persze az igazi önismeret és önkritika belülről kellene, hogy fakadjon, de ilyesminek végképp nincs nyoma.
Ez a struccpolitika vezet el oda, hogy a sánta maratont akar nyerni, a fahangú popsztárnak készül, a csúnya lány pedig a szépségkirálynői koronáról álmodozik. Mind elbukik persze, de nem tanulnak bukásukból. A törvényszerűen bekövetkező kudarcok sem zavarnak meg minket, hibáztatni, csalást kiáltani mindig lehet, sokszor részben akár joggal is, önáltatásra mindig van muníció, ha még sincs, kreálunk.
Lássunk pár konkrét példát, a valóságból. Rejtély, miből gondolta-gondolja ebben az országban több százezer ember, hogy vissza tudja fizetni a deviza-hitelét. És mégis - a szintén hibás bankokkal együttműködve - felvették, majd panaszkodnak, hogy a házhitel, a kocsihitel, az áruhitel. A világválság előttről - amikor még tényleg jobban mentek a dolgok - van egy adatom: a lízingelt autók 25%-át visszavették a bakok, mivel nem tudták törleszteni a részleteket. Pedig elvileg mindenkinek ismernie kéne saját teherbíró képességét. Ha ez az arány 5% lenne, nem zavarna, ennyi belefér, de hogy 25%?
Erre rímel, ezt a tapasztalatot érősíti egy másik példa. Autó-szalonban dolgozó ismerősöm meséli rendszeresen ismétlődő élményét: amikor megkérdik tőle, hogy - persze max. futamidőre - mennyi lenne a törlesztő-részlet, akkor nagyon meglepődnek, és konkrétan nem akarják elhinni. Olyannyira, hogy vitatkozni kezdenek vele, hogy az nem lehet annyi. Erre Ő az ügyfél kezébe nyomja a kis számológépét, mely kijelzőjén ott virít a szám. Erre sokan megsértődnek, és kimennek a szalonból.
Lássunk példát a nemzeti szintről is. Ugyanerre a logikára, azaz a saját lehetőségeink és képességeink nem-ismeretéből fakadó túlvállalásra példa az olimpia. A politika bedobta, sok sportoló, közéleti személyiség átvette, és ma már egy jelentékeny réteg is drukkol érte: rendezzen Magyarország olimpiát. Még belegondolni is rossz. Hányszor kell még bebizonyítani, hogy ez az ország az olimpiánál százszor kisebb volumenű projekteket sem képes a tervezett határidőre, a tervezett módon és minőségben, és a tervezett összegért, botrányok nélkül megcsinálni? Egyáltalán volt olyan projekt valaha, amit meg tudtunk csinálni az eredeti tervek szerint? Autópályák, hidak, metró, Pécs (EKF), nemzeti színház, vagy magánemberek szintjén egy egyszerű családi ház megépítése: mind-mind az eredeti határidők és költségek túllépésének egy-egy újabb bizonyítéka (hogy ne is említsük a lopást, amit ma már törvényszerűen bele kell számolni minden állami projekt költségvetésébe).
Ha ezt a kérdést komolyan fel lehet vetni ebben az országban, akkor itt nagyon, de nagyon komoly önismereti gondok vannak.
Ki kéne írni, bele kéne vésni egy nagy márványtömbbe a Kossuth téren: mi magyarok most, a XXI. század elején nem vagyunk képesek időre, tervszerűen, időre, pontosan dolgozni. Pont. Talán így sikerülne tudatosítanunk magunkban. Nem a perverz önostorozás a cél, hanem a saját hülyeségünkből fakadó kudarcok és felsülések elkerülése. Előbb meg kellene tanulnunk rendesen dolgozni, nagy projekteket az ütemterveknek megfelelően kivitelezni, és csak utána álmodozni nemzetközi óriás-vállalásokról.
De ezt csak akkor tehetjük meg, ha előbb elismerjük mennyire nem megy ez nekünk. A hamis önkép, a betegség-tudat elutasítása akadályozza a betegség kezelését, gyógyítását, és a felépülést. Ezt a láncszemet nem lehet megkerülni.
Ebben a posztban természetesen csak nagyon szűk, könnyen illusztrálható szeletét mutattam be az önismeret hiányának. Ez egy sokkal átfogóbb jelenség, ezekről még fogok írni.
