Magyarország nyomorország

Arra emlékeztek, amikor a csupa noname focistából álló görög focicsapat megnyerte a 2004-es Európa bajnokságot?

Méghozzá csupa nagy sztárral teletűzdelt top csapatok ellen nyert, bizony ám. Mennyi esélyük volt? Lássuk: „A sportszakértők, kommentátorok és a közvélemény szerint soha még ennyire esélytelennek tartott csapat nem nyert bajnokságot. A legnagyobbnak számító angliai bukméker irodák a bajnokság előtt 100:1-re taksálták az arányszámot egy esetleges görög győzelemre.” (forrás: Wiki). Volt is nagy meglepetés. Pedig csak annyi történt, hogy az elemzők szerint a kooperáció, a csapatként való működés egy olyan szintjét tudták megvalósítani, mely ellen még a szakmájuk élvonalát képviselő, top profikból álló ellenfelek sem tudnak mit tenni.

Az eset példa értékű. Bebizonyosodott – ismét –, hogy a kooperáció magasabb foka egyben magasabb minőség is, még akkor is, ha az ellenfél egyébként egyénenként oly kiváló tagokból is áll. Másképp fogalmazva: az egyéniben elérhető maximum is alacsonyabb minőséget képvisel az akár kevésbé felkészült egyénekből álló, de jobban együttműködő csoporthoz képest.

Ezt amúgy az evolúció is bebizonyította az elmúlt pár millió évben, épp ezért alakultak ki a csoportok. A csoport-hatékonyság legyőzi az egyén hatékonyságát, a csoport-intelligencia nagyobb, mint az egyéni, a csoport evolúciós szempontból magasabb rendű, mint az egyén. Két csoport közül pedig a jobban koordinált győzi le a másikat. Minél magasabb fokú egy csoport belső szerveződése, annál nagyobb a hozzáadott érték.

Természetesen arra akarok kilyukadni, amit a cím már amúgy is elárult: azt gondolom, mi magyarok nagyon rosszak vagyunk az együttműködési képesség terén, és ezúttal az együttműködést a lehető legtágabban értem, motivációstul, kommunikációstul, mindenestül. Nem csak a kooperáció képességének hiányáról van szó. Szándék sincs az együttműködésre. Sőt, valószínűleg még annak a felismerése is hiányzik, hogy az együttműködés érték, méghozzá nagy érték. Hogy egyáltalán, ez egy lehetőség. Hogy van ilyen. Hogy ez jó lehet. Hogy működhet. Hogy 1+1 az sokkal több mint kettő.

Az egész ország be van állva egy egyénben gondolkodó mono vágányra. Úgy hiányzik a gondolkodásunkból, mint egy vakfolt a térképen. Mivel ennek nincs nálunk hagyománya, a helyzet önmagát konzerválja, hiszen az a néhány ember, aki ilyesmivel próbálkozna, azonnal az értetlenség és a közöny falába ütközik, és feladja. Így nem alakultak ki az együttműködés példái, nincsenek látványos, követére csábító eredmények, nincs kultúrája, nincsenek az együttműködés módjaira előkapható és begyakorlott minta-készleteink, amiket reflexből alkalmazhatnánk.

Lássunk példákat. Volt pár éve egy államtitkárunk, aki elég híres lett, mert vállalta másságát. Ő erőltette, hogy a minisztériumoknak és egyéb állami szerveknek össze kéne vonni egy külön intézménybe a HR-jét. Aztán a fickó eltűnt a politikából, vele együtt az ötlete is, pedig az ötlet jó. Persze érdeket sért, hiszen melyik szerv ne szeretné maga intézni a személyzeti ügyeit. A mostani BKV-botrányok, és a Hunvald ügy kapcsán kiderült, hogy állami cégek nemcsak a haverokat alkalmazzák (ezt tudtuk eddig is), de még olyan emberek is a fizetési listán vannak, akiket az adott munkahelyen még csak nem is láttak soha. Ilyen még nyilván sok állami cégnél van, bár nem is ez a fő gond. Ha állami intézmények személy-állománya rendelődik alá magán-érdekeknek, a szakmai szempontok helyett, akkor az nyilván az intézmény züllésének egyik oka és jele is egyben. Nem a néhány virtuális kolléga a fő gond, hanem, hogy akiket ténylegesen foglalkoztatnak, azok is rokonok, ismerősök, vagy szívességek okán kerültek oda, nem alkalmasságuk miatt. Így ők abszolút lojálisak lesznek az őket alkalmazó főnökhöz, minden stikliről megbízhatóan hallgatnak, idővel maguk is részévé vállnak. Magyarul az uram-bátyám informális hálózat (=UBH) maga alá gyűri az intézményt, aminek persze mi fizetjük az árát pénzben is, időben is, hatásfokban is. A törvény persze kötelezi a cégeket nyilvános pályázatra, de ezek csak színjátékok, mindenki tudja, hogy előre megvan kit vesznek fel.

Ha egy külön intézmény intézné a személyzeti ügyeket, kapásból megspórolnánk rengeteg felesleges párhuzamosságot, emberben, irodahelyben, rezsiben, munkában, gyengítené az UBH-t és megspórolnánk rengeteg szakmailag rossz döntést is.

Ugyanezt lehetne tenni az informatikával is. Ez, természetéből fakadóan nem helyhez kötött, én ismerek olyan programozót, aki itthonról dolgozik Kanadába. Sima ügy, minden rendszerbe bele lehet menni a neten keresztül bárhonnan. Semmi szükség minden intézményben külön informatikai osztályra, egy szál informatikus elég lenne. Az állami honlapok pl. készülhetnének egy szabvány alapján, az egyszeri átlagpolgár is könnyebben igazodhatna ki azonos struktúrában és felületben, és sok száz, vagy ezer honlap-készítő és karbantartó helyett elég lenne pár tucat (a tartalom-frissítést egy titkárnő is intézheti, egyszerű, úgy megy mint egy blognál).

És ha már itt tartunk, a személyzeti munka és informatika mellett az ingatlan-gazdálkodást és karbantartást, személygépkocsi-flották beszerzését-karbantartását, irodai felszerelések (bútorok, számítógépek, fénymásolók, stb.) beszerzését-karbantartását, és még ki tudja mi mindent lehetne összevonni, ésszerűsíteni, olcsóbbá és hatékonyabbá tenni, ha az érdekek és a gondolat-szegénység, ötlettelenség nem akadályozná a kooperációt és integrációt.

És ezek még csak csupán az állami kooperáció egy alacsony szintjéről, az erőforrások hatékonyabb elosztásáról és felhasználásáról szóltak. Lehetne ezt sokkal magasabb szinten is művelni, pl. a különböző szervek munkájának összehangolásával.

Aki már olvasta a bevezetőt vagy az előző posztot, tudja, hogy eme blog egyik legfőbb állítása, hogy azonos természetű hibák vannak országos szinten és a magánemberek szintjén, mivel egy a kultúra, egy a mentalitás. Ennek megfelelően lássunk példát a magánemberek kooperációs képességének hiányából fakadó önsorsrontásra.

Mint közismert, a magyar mezőgazdaság rendkívül elmaradott nyugati versenytársaihoz képest, aminek egyik oka az, hogy a magyar birtokszerkezet nagyon elaprózódott. Nyugaton az eltérő fejlődés miatt az eredeti tőkefelhalmozás részeként végbement a birtokok koncentrációja, így nagyságrendekkel nagyobb összefüggő földterületek vannak egy kézben. Ez óriási előnyt ad nekik, hiszen a méretgazdaságosság nekik kedvez, minél nagyobb egy terület, fajlagosan annál olcsóbb a művelése, fejlesztése, a gépesítése, no meg a termékek értékesítése is, szóval minden.

Ebből a hatalmas versenyhátrányból ki kéne törnie a magyar gazdáknak. Mivel se elég tőke, se elég földjétől megszabadulni kívánó kisbirtokos nincs, ezért a birtokkoncentráció gyorsan nem mehet végbe. Értelemszerűen az összefogás és együttműködés, az összefüggő birtokok közös kezelése lehetne az egyik megoldás. Na ez az, ami nem megy. Kéne hozzá bizalom, sok szervezés, a közös érdek felismerése, a hajlandóság, azaz együttműködési készség. Nincs, így labdába se tudnak rúgni.

A kistermelők együttműködésnek lehetne sok más formája is, pl. a termelés maradna családi szinten, csak az értékesítésben fognának össze. Olvastam egy külföldi (német?) nőről, aki ezzel próbálkozott. Valahogy hozzánk keveredett, itt vett egy farmot, és elkezdett bio-cuccokat termelni, és árulni is – ugyanis az eladáshoz is értett. Az üzlet beindult, a finom, egészséges, és – mivel kikerülte az értékesítési és logisztikai láncot – olcsó termékeknek hamar híre ment, olyannyira, hogy a farm hamar elérte a max kapacitását. A nő erre össze akart szervezni pár környékbeli gazdát, akiknek láthatóan amúgy se pörgött a biznisz, hogy együtt még jobban, még biztosabban, még nagyobb változatosságban ki tudják szolgálni a sorakozó vevőket. Nem nehéz elképzelni hogy fogadták az amúgy 7/24 kesergő magyar kistermelők az ötletét. Bizalmatlanság, közöny, értetlenkedés, ellenségeskedés. Nem lett belőle semmi.

Az összefogásnak csak a mezőgazdaságon belül is sok módja lehetne. De nincs. Csak és kizárólag az emberi tényezők miatt. Pedig Magyarországnak van Európában a legtöbb egy főre eső termőföldje. Jó minőségű, nemzeti kincs. Lehetne. Önhibánk miatt nem tudjuk kihasználni.

Hazánkban gyakorlatilag mindenki tud írni-olvasni, alig 1% körül lehet az analfabetizmus. Korunk írástudása is, a számítógép-kezelés is egyre terjed, úgy tudom a digitális analfabetizmus már kevesebb, mint 50%. A kooperációs analfabetizmus azonban – attól tartok – a 100%-ot közelíti. A magyarok együttműködési impotenciája, kooperáció-képtelensége annyira mélyen beivódott a nemzet kollektív tudatába, hogy még egy mondást is kitermelt rá a folklór: „Közös lónak túros a háta.” (a „túros” régi, népies szó a „sebes”-re). A mondás persze a következményt emeli ki, de az ok egyértelmű.

Pedig jó lenne megtanulni. A kooperáció óriási erőforrás, elmélyítésére nagy szükség lenne. Művészek még dolgozhatnak egyedül, írhatnak, festhetnek, zenét szerezhetnek. De ezzel vége is. Már a sport sem egyéni műfaj, edzők, orvosok, pszichológusok, menedzserek csapatmunkája áll egy-egy nagy győzelem mögött, még az egyéni sportokban is. És akkor még nem is beszéltünk a tudományról, ahol masszív kollektív munkára van szükség. Véget ért a magányos feltalálók kora. Rég. Ma már egy-egy új gyógyszert, új képalkotó berendezést, hardvert, szoftvert, repülőt vagy 3D-tévét sok év munkájával fejlesztenek ki, kőkemény csapatmunkában. Az üzleti-gazdasági élet egyéb területein a kooperáció jelenti a fejlődés egyik útját. Pl. az infrastruktúra-ipar is (ingatlanok, utak, csatornák, stb.) is egyre összetettebb, együttműködés-igényesebb. És nem csak a gazdáságról van szó. A társadalom, a politika, és a magánélet is kooperáció-szegény. Mivel ez a blog már így is túl hosszú, ezekre most nem térek ki.

A világot ma a kifinomult kooperatív rendszerek viszik előre. Meggyőződésem, hogy a nemzetek XXI. századi versenyében komoly szerepe van és lesz annak, hogy melyik ország képes megtöbbszörözni hatékonyságát a magas szintű belső együttműködés által. Amelyik nemzet erre nem lesz képes, az egyszerűen lemarad, és vegetálhat tovább betanított munkások és összeszerelő üzemek szintjén.