Előző posztomban hosszasan írtam arról, hogy Magyarország kooperációs szempontból egy kietlen sivatag „amit nem ismerek, nem is hiányzik” mottóval; illetve arról is írtam, hogy jó lenne ebből valahogy kitörni. Most erre teszek egy javaslatot.

De még előtte idézzünk fel egy felejthetetlen pillanatot. Miután az iskolarendszer elégedetten hátradől, és a jól végzett munka örömével útjára bocsátja a végzős diákot, az átlagember élete első munkahelyének első munkanapján, egy rideg, nyirkos hétfő reggel szembesül azzal, hogy nagyon komolyan, napi 8 órában együtt kell működnie idegen emberekkel. Ezt amúgy korábban nem mondták. Erről nem szóltak az órák. Erre senki sem készítette fel őket.

Oké, persze hogy tudták, naná, de érted hogy értem. Hogy tizensokév képzés után a felkészültség hamis illúziójával dobják ki az embert az életbe, aki lehet, hogy szakmailag felkészült, de ez pusztán csak egy szelete a munkaerőpiac elvárásainak. Hiába okos valaki a szakmájában, ha nem képes legalább a szükséges együttműködés minimumát hozni (a munkatársaival, a főnökével, az ügyfeleivel, a szakmai szervezetekkel, stb.), akkor hajára kenheti a szaktudását. Vagy valaki olyan szerencsés, hogy a családja ezt a tudást átadta neki, vagy nem.  Vagy van valakinek tehetsége, IQ-ja hamar beletanulni, vagy nincs.

Nem könnyű utólag bepótolni, mivel a kooperáció egy igen komplex képesség. Tulajdonképpen sok más képesség együttese, összjátéka, egymásra épülő képességek piramisa. Ilyeneké: kommunikáció, vitakészség, érveléstechnika, ember-ismeret, empátia, arányérzék (az emberekkel való bánásmódban), tolerancia, intelligencia, rendszerszemlélet, alkalmazkodás, koncentráció, elvonatkoztatás, objektivitás, lényeglátás, gyakorlatiasság, problémamegoldás, tervezés, feladatmegosztás, időbeosztás. (Szakértők biztos tudnák folytatni a listát, részemről ennyi.) Aki ezek alapját nem sajátította el zsigeri szinten az iskolaévek alatt, a szocializáció korszakában, annak már felnőtt fejjel sokkal nehezebb lesz ezt bepótolnia, és sok éve is rá fog menni, ha egyáltalán sikerül.

Az együttműködés valójában az emberekkel való bánásmód és kapcsolat művészete. Az ember-ember, ember-közösség közötti kapcsolat próbája. Amikor nem csupán létezni kell egy viszonyrendszerben, de ennek súlya, tétje, iránya van. Éppen ezért messze nem csupán a nemzetgazdasági szempont miatt lenne jó fejleszteni, de a társadalmi minőség miatt is (erre az előző posztban nem tértem ki), hogy egyszerűen jó legyen ebben az országban, a kisebb közösségekben egyszerűen létezni.

Természetesen nem az iskolarendszer a hibás. Nem az iskolák bocsátanak ki magukból kooperáció-képtelen embereket, hanem a magyar társadalom, mely folyamatosan újratermeli hibáit. Az iskolarendszer nem tud jobb lenni a kultúránál, mely körbeveszi, melynek szerves része és közvetítője. A tanárok is magyarok. Azért hegyeztem ki az iskolára ez a posztot, mert mégis, ha valahol, akkor ezen a ponton látom az esélyt a változtatásra.

E poszt lényege tehát: az oktatást (50%-ban) kooperatív rendszerűvé és szellemiségűvé kell átalakítani.

Természetesen az oktatási rendszer erre nincs felkészülve – maga az ország sem –, ennek nincsenek előzményei, nincs mire támaszkodni, úgyhogy ez a javaslat Münchhausen báró híres módszerére hajaz, aki közismerten a saját hajánál fogva húzta ki magát a bajból. De más lehetőséget nem látok, és egyáltalán sem olyan irreális, mint elsőre hangzik.

Jelenleg az oktatás gyakorlatilag anyagi és praktikus kényszerek miatt folyik csoportokban, óvodától egyetemig. Egyszerűen túl drága lenne mindenkinek saját tanárt fogadni. (Persze akinek van pénze, azonnal magánórák tömkelegére küldi csemetéjét.) Maga az oktatás teljesen monomániás, egy személyben gondolkodó. Az órák, az előadások csoportosan (csoportos magányban) folynak, de a tanulás, a számonkérés már egyenként, és az oktatási rendszer egy pontján sem vár el együttműködési készséget, nem is nyújt ehhez segítséget, fel sem merül ilyesmi.

Javaslatom nagyon egyszerű: a tananyag számonkérése csoportosan történjen, az órák 50%-ában (vagy más arányban, ez részletkérdés), és külön értékeljék a szaktudást, és külön a kooperáció minőségét is. A két értékelés ne állhasson túl messze egymástól, ha a csoport egyikből jó, ne úszhassa meg a másikat. Meg lehessen bukni pusztán az elégtelen együttműködés miatt is. A csoportot értékeljék, ne a tagjait, mindenki ugyanazt a két jegyet kapja. Konkrétan csapatokra kell kiosztani a házi feladatokat, csoportosan kell felelni, dolgozatot írni.(A felsőoktatás már más világ, ott nagyon függ a szaktól is, erre most nem térek ki.)

Igen, ez azt jelenti, hogy közösen oldjanak meg komplex matematikai feladatokat, együtt jellemezzék a kovalens kötéseket, csapatokban adják elő Egyiptom, és az ipari forradalom történetét, kalákában elemezzék Rómeót és Júliát. Egyik elemzi Rómeó szempontjából, másik Júlia szemével, a harmadik a családi viszály felől. Többen több szempontból sorolják a szabadságharc bukásának okait, majd elmondják ezek hogy függnek össze. Egyik jellemzi az erőkar fizikáját, másik három konkrét példákkal és számokkal illusztrálja. Írjanak közösen angol fogalmazást, adódjon össze a szókincs, nyelvtani tudás, fogalmazási képesség. És így tovább. Ez persze érezhetően a jelenlegi elméleti jellegű oktatás gyakorlatiasabbá válása felé visz, de ez mondjuk egyébként sem ártana. Több gyakorlat kéne, szituációs játékok, probléma-megoldó gyakorlatok, stb., ezekre most nem térek ki.

Az együttes számadás persze együttes felkészülést is igényel, és ez talán még legfontosabb. Ez az a közös gyakorlat, ami ha jól van kitalálva, felépítve és irányítva a tanárok által, akkor megteremtheti, kifejlesztheti az együttműködés magas minőségét.

Persze nagyon okosan kell csinálni. Eleinte csak kétfős (padtárs) csoportokat kell létrehozni, és egészen minimális együttműködést elvárni. Aztán évek alatt lehet növelni a csoportok létszámát, és mélyíteni az elvárt és szükséges mértékét a kooperációnak. A csoportok tagságát újra- és újra meg kell keverni. Haverokkal nem kunszt jól kooperálni, de a munkahelyen nem haverok közé kerül majd az ember. Pont az a lényeg, hogy kialakuljon egy olyan minta- és eszközkészlet, amivel a különböző habitusú emberek is hamar megtalálják az együttes munka formáját.

Eleinte biztos nem fog menni. Nem együttműködés lesz – mivel ennek nincs hagyománya, receptje, kultúrája, gyakorlata – hanem a diákok felosztják egymás között az anyagot, és páros/többes magányban dolgoznak majd tovább. Sebaj, idő kell, majd kialakul. Nem elsőre kell sikerülnie, nem véletlenül tart sok évig mire végigmegy valaki az oktatási rendszeren. Szépen rájönnek majd, hogy ki miben jobb. Ki hogyan tudja segíteni a másikat. Ki alkalmasabb az összefüggések átlátására, ki fogékonyabb a részletekre.

Lesznek hasznos melléktermékek is. A fent felsorolt képességek fejlődése mellett erősödni fog pl. a közösségi háló. A minden osztályban előforduló néhány kirekesztett, elkallódó (kövérek, csúnyák, magukba fordulók, különcök, stb.) diáknak több esélye lesz rá, hogy integrálódjon az osztályba, és ne egy örök magányos, perifériára szorult életpályát fusson be.

Nagyon sokat fog fejlődni a kommunikáció. A jelenlegi rendszerben nagyon ritka, hogy egy-egy diáknak szóban kell előadni magát. Így napi szinten lesznek kénytelenek a tananyag megbeszélésre, nem csak a bulikról, sztárokról meg a kütyükről fog folyni a duma. Igen, új dimenzióba fog lépni a tanulás, új minőség fog megnyílni.

A közösségi tanulás részben egymás tanítását is jelenti majd, a diákok egymásnak magyarázzák el amit a másik nem ért, egymást javítják ki, egymást ellenőrzik. Ez önmagában nagyot dob a tanulás hatékonyságán. A tanórán aztán persze a végső kontrollt a tanár jelenti, ahogy most is.

Közösségi élmény lesz a tanulás, és maga a tudásról való beszámolás is. A közösségi élmény szociális-érzelmi struktúrákra is hatással lesz, ami segít a tanulásban és mélyebben rögzíti a megtanultakat. A tanulás örömmé válhat.

A kooperációs szint mélyülésével párhuzamosan egyre jobban egymásra, egymás tudására is lesznek utalva a diákok. Megérzik, megtanulják a csoport-működést, az együttműködés erejét, lehetőségeit, feltételeit.
Stb., ezekről sokat lehetne még írni. Az már az eddigiekből is látható, hogy új terek nyílnak meg. Elsőre hályogkovácsolás lesz, de majd kiforrja magát. (Hangsúlyozom, szabad a másik végletbe esni, az órák másik 50%-ában a mostani, egy személyre szabott rendszert kell fenntartani, az önállóságot is fejleszteni kell.)

Felmerülhet az a praktikus kérdés, hogy ha a diákok nappal hallgatják az órákat, és délután meg otthon vannak, akkor mikor gyakoroljanak közösen a kooperációs órákra. A válasz nagyon egyszerű, és XXI. századi. Ma alighogy hazaér egy gyerek, máris ráomlik a számítógépre, folyamatos online kapcsolatban van társaival, msn, facebok, skype, iwiw, webkamera, telefon, stb. Le se lehet őket vakarni a netről. Hát így.

A tanároknak is bele kell majd tanulniuk, természetesen. A nulláról. Nekik lesz a nehezebb. Évtizedes gyakorlatot, reflexeket felülírni. Van akinek menni fog, van akinek nem. Rá kell majd érezniük, mi a fontos, ki mennyire tud valóban együttműködni, kinek alakul ki több módszere a különféle típusú emberekkel való csapatmunkára.

Végezetül: tudom jól, hogy amit leírtam naiv idealizmus, pusztába kiáltott szó. Pontosan tudom, hogy ebből nem lesz semmi. Én leírtam az ötletet, mást nem tudok tenni (amit amúgy ki kéne alaposan kísérletezni pár próba osztályban, ez így csupán egy kidolgozásra és tesztelésre váró ötlet). Ha csoda történne, és mégis megpróbálkoznának vele (100-200 év múlva), akkor csak okosan, jól előkészítve érdemes belevágni. Egy félszívvel, elhamarkodottan, rosszul bevezetett, és ezek miatt eleve kudarcra ítélt próbálkozás csak árt bármilyen ügynek.