Magyarország nyomorország

A cím talán túl finoman fogalmaz, többről van szó, mint puszta hiányról. Hárítunk, védekezünk, és menekülünk a felelősség elől. A hárítás a nyílt, reflexszerű tagadással kezdődik, ha ez nem lehetséges, akkor jön a hazugság, az elkenés, a bagatellizálás, a relativizálás. Egyszerűen nincs hagyománya, kultúrája, mintája a felvállalásnak, és a felelősség feldolgozásának.

A félelem a felvállalásától nem teljesen oktalan, hiszen valóban rosszul kezeli azt maga a felelős, és a közösség is. Nincs módszer, nincs gyakorlat a hiba, a bűn – adott lehetőségek közötti – kijavítására, helyrehozására. És valóban, joggal lehet félni az értetlen, sőt érteni nem is akaró, no pláne megbocsátani nem tudó és nem akaró reakcióktól.

Látszólag van hagyománya hazánkban a felelős-keresésnek, egyéni szinten is, illetve nemzeti szinten is. De ezek egyrészt általánosítóak, felületesek, közhelyesek, kiüresedettek, másrészt épp a lényeg hiányzik belőlük. Mindenki nagy hévvel tudja kritizálni kedvesét, szomszédját, kollégáját, az előtte indexelés nélkül sávot váltót, és az egész országot is. De a lényeg, ami nincs, az a saját felelősségünk felvállalása lenne – mind egyéni, mind nemzeti szinten –, nem pedig a másik, a mások hibáztatása. Utóbbi gyakran épp azt a célt szolgálja, hogy az ember kibújjon saját felelőssége alól, és másra kenje azt.

A népnyelv régi, jól ismert, bár kissé morbid mondásban fogalmazza meg a saját és mások felelősségéhez való tipikus, zsigeri viszonyunkat: Más szemében a szálkát is meglátja, magáéban a gerendát sem. Petőfi ugyanezt így írta: „Más szemében ő a szálkát / Megleli, / S az övében a gerendát / Feledi.” 

Mielőtt példákra térnék, az egyértelműség kedvéért kizárom a politika vagy a közélet világából származó olyan, közismert eseteket, amikor valakik nem vállalták-vállalják a felelősséget. Ez a poszt nem róluk szól. Náluk a felelősség-hárítás csak színjáték, a szereplők pontosan tisztában vannak saját felelősségükkel, triviális önérdekből nem ismerik el. A politika amúgy is a világon mindenhol mágnesként vonzza a kisszerű embereket, ez nem mérvadó a nemzetek szempontjából. A célom az, hogy azt a nemzeti sajátosságunkat írjam körbe, amikor valóban, őszintén gondoljuk, hogy nincs felelősségünk, amikor magunknak sem ismerjük be, hogy hibáztunk.

A felelősség-vállalás hiányának nyomát össznemzeti szinten keresve nézzünk szét történelmünkben. Nagyon sokat elárul egy népről, nagyon jellemző rá, hogyan viszonyul saját múltjához. Történelmük eseményekben, fordulatokban gazdag, viszonyulási pontok sokaságát kínálja.

Megmondom őszintén, én a II. világháború korszakához fűződő viszonyunkban látom messze a legnagyobb hiányosságot a felelősség-vállalás terén. Tetszik vagy sem, vállaljuk vagy sem, tény: Magyarország szörnyű szerepet vállalt a II. világháborúban. A fasiszták oldalán harcoltunk, még ha ezt részben magyarázza is az a politikai helyzet, az a kényszerpálya, melyben akkor voltunk. De sajnos még a kényszerek sem magyaráznak mindent. Sok mindent lehet joggal ráfogni az akkori erőviszonyokra, a nálunk sokkalta nagyobb és erősebb náci Németországra, de mindent nem. A legfájdalmasabbnak, legszörnyűbbnek, leg felfoghatatlanabbnak a nagy magyar népirtást tartom. Ebben felelősségünk egyértelmű. A németek ilyen mértékű és szervezettségű tömeggyilkosságot nem erőltethettek volna ránk, ebben benne volt a magyarok nagyfokú együttműködése is. Magyarok öltek magyarokat, rengeteget. Az is szörnyű tragédia, ha ellenségeink tizedelik meg sorainkat, de akkor hogy minősítsük azt, amikor mi magunk rendezünk minden ellenségnél nagyobb és hatékonyabb vérengzést? Sajnálom, de ennél nagyobb bűnt nem ismerek történelmünkben.

Mindezt nem önmarcangolás céljából írtam le, hanem mert ennek fényében feltűnő az a hatalmas csönd, félrenézés, üresség, reflexió-hiány, mellyel viszonyulunk ehhez az eseményhez. E mögött azt hiszem pont az van, amiről ez a poszt szól. Van persze más is, vannak akik titokban vagy akár nyíltan is örülnek az akkori tömeggyilkosságoknak, esztelen gyűlöletükben. De most nem ezekről van szó, a többség azért nem ilyen emberi selejt. Úgy általában hiányzik az nemzet kollektív tudatából és emlékezetéből ez az esemény, illetve persze tudjuk, hogy ez megtörtént, de mintha a kívülálló, az eseményekben nem érintett szemével tekintenénk nagyapáink korára. Vagy ha nem is teljesen kívülállóként, de azért olyan nagyon nem érintve, mintha valami tőlünk távoli, idegen esemény lenne, amihez különösebb közünk nincs. Érdektelenség, közöny, félrenézés van, a múlt érdemi feldolgozása helyett.

A történelem-felfogásunk amúgy általában is még mindig érzelmekkel átszőtt, szubjektív. Még mindig erősen él az önsajnáló, balsorstól sújtott, magát áldozatként látó nemzeti önkép, melyet oly sok igazságtalanság ért a történelem viharában. Sodródó ágacska vagyunk a történelem viharos tengerén, a nagy hullámoknak kiszolgáltatva, tehetetlenül… Noha ebben sok igazság is van, nyilvánvalóan nem objektív kép, és az ártatlan, eltiport áldozat képe egyszerűen nem fér össze a saját hibák a felelősségek keresésével. Hosszas történelmi elemzésekbe nem megyek bele, nem is az én asztalom, meg egy külön blogot lehetne indítani erre a témára, de amennyit én tudok történelmünkből, az alapján úgy látom, bár sokszor valóban kiszolgáltattak voltunk nálunk sokkalta nagyobb erőknek, mi magunk is rengeteg hibát vétettünk, nem éltünk lehetőségeinkkel, rosszul, vagy nagyon rosszul használtuk ki az amúgy szűkös mozgásterünket.

Bár kis kitérő a téma fő vonalához képest, de beszúrom még ide, hogy már csak azért sem vehető komolyan a moralizáló, elfogult, áldozat-pózos történelem-felfogásunk, mert egyes konkrét történelmi tények is cáfolják ezt. Ezeket nem figyelembe venni nem más, mint önmagunk átverése. Pl. nehezen egyeztethető össze az ártatlan áldozat morálisan felsőbbrendű ideája azzal, hogy abban a kivételes pillanatban, amikor mi voltunk erősebbek pl. az osztrákokkal szemben, azonnal éltünk a lehetőséggel, és elfoglaltuk Csehországot és kelet-Ausztriát, Béccsel együtt. Nesze neked romantika.

Egy szó, mint száz, még a történelem-felfogásunk is elfogult, egyoldalú, és felelősség-hárító. Gyakorlatilag nálunk történelmi hagyomány nem feszegetni a saját felelősségünk kínos kérdéseit.

Lássuk példát napjainkból, egyéni szinten. Tudnék példákat a saját környezetemből, de név nélkül sem akarom ismerőseim magánéleti, munkahelyi ügyeit kifecsegni. Gondolom minden olvasó tud ilyet saját életéből, a legerősebbek talán saját magukban is fel tudnak fedezni ilyesmit. Az egyes ember szintjén inkább a nyelv tükrében próbálom megtalálni a felelősség-hárítás nyomát. Van egy olyan nyelvi fordulat, mely szerintem jól mutatja az általános hozzáállást. Ez a kifejezés az utóbbi években vírusként, mémként terjedt szét az országban, aki meghallotta, megjegyezte, és úgy megtetszik mindenkinek, hogy használják is. Olyan szituációban jön elő, amikor felelősséget kéne vállalni, és már túl sok lehetőség nincs hátrálni, minimum egy bocsánatkérésnek kéne jönnie. Na ilyenkor hangzik el, hogy: „Ha megbántottam volna, elnézést kérek”.

Ha valaki figyeli, sokszor fogja hallani ezt a mondatot. Én ilyenkor magamban arra gondolok, hogy az álszent-hazug bocsánatkérések korát éljük. Aki értelmezi ezt a mondatot, azonnal látja, hogy ez a „bocsánatkérés” valójában éppen hogy kibújás a valódi felelősség alól. Ez nem más, mint a felelősség elkenésének kiforrott és elterjedt verbális panelje.

Sok felől meg lehetne még közelíteni a kérdést, felhozni példákat, de szokás szerint hosszúra nyúlik az írásom, úgyhogy ugorjunk.

Még azt szeretném tisztázni, hogy egyáltalán miért is olyan fontos ez? Mi ennek a jelentősége? Aki azt hiszi, ez az egész vészmadárkodó körözés a felelősség körül puszta moralizálás, az téved. Egészen prózai következményei is vannak ennek a viselkedések. Ugyanis csak az elismert és felvállalt hibákat lehet korrigálni, illetve a későbbiekben elkerülni a megismétlését. A nem korrigált hiba pedig teher és akadály a továbbiakban, praktikusan és morálisan is. Nem is szólva arról, hogy aki nem vállalja a felelősséget, az bizalom-veszteséget könyvelhet el környezetétől, azoktól, akik őt tartják felelősnek.

Különben is, az nem lehet normális, hogy ha magunknak is hazudunk, ha nem vállaljuk tetteinket. A felelősség-vállalás önmagunkért, tettinkért, köztük a hibákért és károkért is, az önismeret egyik feltétele, sőt, az önállóságé is. Hogy lehetne valaki önálló, ha nem vállalja önmagát mindenestül? Továbbá szerintem nincs cselekvő, nagy tettekbe belevágó egyén/nemzet úgy, hogy közben problémái vannak saját maga felvállalásával. Aki ilyen, azt saját megbízhatatlanságának tudata, az ebből fakadó önbizalomhiány béklyózza le, vagy ítél kudarcra.

Azt is jó lenne tudatosítani, hogy egy hiba nem a vég, nem az apokalipszis. Mindenki követ el hibákat, egész élete folyamán, ez természetes. A hiba az élet természetes része. Nem bűn. Nem kellene büntetni magunkat miatta. Még csak nem is nagy baj általában, vagy ha nagy, akkor sem helyrehozhatatlan. Rendszerint felismerhető, javítható. A tapasztalat-szerzés eszköze. Ahogy mondják is: csak az nem hibázik, aki nem dolgozik. A valódi hiba nem is maga a hiba. Az igazi hiba annak letagadása, ignorálása, és főleg ki nem javítása.

A felelősségtől való menekülést nem csak egyéni hibának tartom. Ha valaki már eljutott odáig, hogy önmagának elismerte a hibáját, akkor – ha az mást is érint – jönne egy (magánélet) vagy több (munkahely, nagyobb közösség) ember előtt is a felelősség-vállalás. Más felelősségét azonban éppúgy rosszul kezeljük, mint a sajátunkét. Ez már a közösség hibája is, kettőn áll a vásár. Mi magyarok szerintem nagyon rosszul fogadjuk a beismert hibát, ahelyett, hogy megbecsülnénk az őszinteséget, a felvállalást, és utána az egyénnel együtt keresnénk a megoldást, inkább reflexből ítélkezünk, büntetünk. Az őszinte elismerésre szerintem pozitív választ kellene adnia a környezetnek. A negatív visszacsatolás bünteti az egyént, és konzerválja a hallgatás, a tagadás, a félrebeszélés kultúráját.