A cím talán túl finoman fogalmaz, többről van szó, mint puszta hiányról. Hárítunk, védekezünk, és menekülünk a felelősség elől. A hárítás a nyílt, reflexszerű tagadással kezdődik, ha ez nem lehetséges, akkor jön a hazugság, az elkenés, a bagatellizálás, a relativizálás. Egyszerűen nincs hagyománya, kultúrája, mintája a felvállalásnak, és a felelősség feldolgozásának.
A félelem a felvállalásától nem teljesen oktalan, hiszen valóban rosszul kezeli azt maga a felelős, és a közösség is. Nincs módszer, nincs gyakorlat a hiba, a bűn – adott lehetőségek közötti – kijavítására, helyrehozására. És valóban, joggal lehet félni az értetlen, sőt érteni nem is akaró, no pláne megbocsátani nem tudó és nem akaró reakcióktól.
Látszólag van hagyománya hazánkban a felelős-keresésnek, egyéni szinten is, illetve nemzeti szinten is. De ezek egyrészt általánosítóak, felületesek, közhelyesek, kiüresedettek, másrészt épp a lényeg hiányzik belőlük. Mindenki nagy hévvel tudja kritizálni kedvesét, szomszédját, kollégáját, az előtte indexelés nélkül sávot váltót, és az egész országot is. De a lényeg, ami nincs, az a saját felelősségünk felvállalása lenne – mind egyéni, mind nemzeti szinten –, nem pedig a másik, a mások hibáztatása. Utóbbi gyakran épp azt a célt szolgálja, hogy az ember kibújjon saját felelőssége alól, és másra kenje azt.
Mielőtt példákra térnék, az egyértelműség kedvéért kizárom a politika vagy a közélet világából származó olyan, közismert eseteket, amikor valakik nem vállalták-vállalják a felelősséget. Ez a poszt nem róluk szól. Náluk a felelősség-hárítás csak színjáték, a szereplők pontosan tisztában vannak saját felelősségükkel, triviális önérdekből nem ismerik el. A politika amúgy is a világon mindenhol mágnesként vonzza a kisszerű embereket, ez nem mérvadó a nemzetek szempontjából. A célom az, hogy azt a nemzeti sajátosságunkat írjam körbe, amikor valóban, őszintén gondoljuk, hogy nincs felelősségünk, amikor magunknak sem ismerjük be, hogy hibáztunk.
A felelősség-vállalás hiányának nyomát össznemzeti szinten keresve nézzünk szét történelmünkben. Nagyon sokat elárul egy népről, nagyon jellemző rá, hogyan viszonyul saját múltjához. Történelmük eseményekben, fordulatokban gazdag, viszonyulási pontok sokaságát kínálja.
Megmondom őszintén, én a II. világháború korszakához fűződő viszonyunkban látom messze a legnagyobb hiányosságot a felelősség-vállalás terén. Tetszik vagy sem, vállaljuk vagy sem, tény: Magyarország szörnyű szerepet vállalt a II. világháborúban. A fasiszták oldalán harcoltunk, még ha ezt részben magyarázza is az a politikai helyzet, az a kényszerpálya, melyben akkor voltunk. De sajnos még a kényszerek sem magyaráznak mindent. Sok mindent lehet joggal ráfogni az akkori erőviszonyokra, a nálunk sokkalta nagyobb és erősebb náci Németországra, de mindent nem. A legfájdalmasabbnak, legszörnyűbbnek, leg felfoghatatlanabbnak a nagy magyar népirtást tartom. Ebben felelősségünk egyértelmű. A németek ilyen mértékű és szervezettségű tömeggyilkosságot nem erőltethettek volna ránk, ebben benne volt a magyarok nagyfokú együttműködése is. Magyarok öltek magyarokat, rengeteget. Az is szörnyű tragédia, ha ellenségeink tizedelik meg sorainkat, de akkor hogy minősítsük azt, amikor mi magunk rendezünk minden ellenségnél nagyobb és hatékonyabb vérengzést? Sajnálom, de ennél nagyobb bűnt nem ismerek történelmünkben.
Mindezt nem önmarcangolás céljából írtam le, hanem mert ennek fényében feltűnő az a hatalmas csönd, félrenézés, üresség, reflexió-hiány, mellyel viszonyulunk ehhez az eseményhez. E mögött azt hiszem pont az van, amiről ez a poszt szól. Van persze más is, vannak akik titokban vagy akár nyíltan is örülnek az akkori tömeggyilkosságoknak, esztelen gyűlöletükben. De most nem ezekről van szó, a többség azért nem ilyen emberi selejt. Úgy általában hiányzik az nemzet kollektív tudatából és emlékezetéből ez az esemény, illetve persze tudjuk, hogy ez megtörtént, de mintha a kívülálló, az eseményekben nem érintett szemével tekintenénk nagyapáink korára. Vagy ha nem is teljesen kívülállóként, de azért olyan nagyon nem érintve, mintha valami tőlünk távoli, idegen esemény lenne, amihez különösebb közünk nincs. Érdektelenség, közöny, félrenézés van, a múlt érdemi feldolgozása helyett.
Egy szó, mint száz, még a történelem-felfogásunk is elfogult, egyoldalú, és felelősség-hárító. Gyakorlatilag nálunk történelmi hagyomány nem feszegetni a saját felelősségünk kínos kérdéseit.
Ha valaki figyeli, sokszor fogja hallani ezt a mondatot. Én ilyenkor magamban arra gondolok, hogy az álszent-hazug bocsánatkérések korát éljük. Aki értelmezi ezt a mondatot, azonnal látja, hogy ez a „bocsánatkérés” valójában éppen hogy kibújás a valódi felelősség alól. Ez nem más, mint a felelősség elkenésének kiforrott és elterjedt verbális panelje.
Még azt szeretném tisztázni, hogy egyáltalán miért is olyan fontos ez? Mi ennek a jelentősége? Aki azt hiszi, ez az egész vészmadárkodó körözés a felelősség körül puszta moralizálás, az téved. Egészen prózai következményei is vannak ennek a viselkedések. Ugyanis csak az elismert és felvállalt hibákat lehet korrigálni, illetve a későbbiekben elkerülni a megismétlését. A nem korrigált hiba pedig teher és akadály a továbbiakban, praktikusan és morálisan is. Nem is szólva arról, hogy aki nem vállalja a felelősséget, az bizalom-veszteséget könyvelhet el környezetétől, azoktól, akik őt tartják felelősnek.